Szertartásunkról
Az Anyaszentegyház terebélyes fája kicsiny mustármagból nőtt, melyet maga Jézus Krisztus ültetetett. Ez a fa a századok folyamán növekedett, ágakat hajtott, terebélyesedett. A közös törzsből hajtottak az életerős ágak, a különböző szertartások (görög, latin, örmény, szír, kopt stb.)
Valamennyi ágban, szertartásban közös az éltető hit, egyezők a parancsok és ugyanazok a kegyelmi eszközök, hiszen az ágak a közös gyökérből táplálkoznak. A különféle szertartású katolikusok Krisztus egyetlen nyájához tartoznak, melynek közös főpásztora Krisztus földi helytartója, a római pápa. Minden katolikus, tekintet nélkül szertartására, az Anyaszentegyház gyermeke. Mindegyik édes gyermek, egyik sem mostoha. A különböző szertartású hívek édes testvérek, egyenrangúak, ezért egymás iránt a kölcsönös szeretet és megbecsülés a kötelességük.
A szertartások nem bontják meg az Egyház isteni egységét, hanem annak belső gazdagságát és szépségét tükrözik. Az Anyaszentegyháznak mindegyik szertartás dísze és drága kincse.
A görög szertartás nagy értéke magasztos ősisége, mely az egész Egyháznak kiváló ékessége, és megerősíti a katolikus hit isteni egységét. Az első században mindenütt a görög nyelvet beszélték, ezen a nyelven írták az újszövetségi szentírás könyveit, ezt használta először istentiszteletein az Anyaszentegyház még Rómában is. Kelet megőrizte a görög nyelvet akkor is, mikor a kereszténység Nyugaton is tért hódított, és ott istentiszteletein a latin nyelvet kezdte használni. Megtartotta az ősidőkben kialakult gyönyörű szertartásokat és az ősi fegyelmet (pl. a papok nősülése).
A dicső múltra visszatekintő görög szertartás sok lelki kinccsel gazdagította az Egyházat. A görög egyházatyák (Szent Atanáz, Nagy Szent Bazil, Nazianzi és Nisszai Szent Gergely, Alexandriai Szent Cirill, Damaszkuszi Szent János) fejtették ki a Krisztus istenségéről, Szűz Mária istenanyaságáról, a Szentlélek istenségéről szóló tanítást. Ők védelmezték a szentképek tiszteletét. Mieink voltak az első hét egyetemes zsinat atyái, akik megvédték és rögzítették a katolikus tanítást, az általuk összeállított hitvallást imádkozza ma is az egész Egyház. Egyháztanítóink művei a szenthagyomány kimeríthetetlen és nélkülözhetetlen forrásai.
Szertartásunk ajándékozta az Anyaszentegyháznak a Mária-ünnepeket, melyek annyi melegséget hoztak az egyházi évbe. Kelet volt bölcsője a szerzetesi intézménynek és a keleti szabályok szerint szervezték meg társaságaikat a nagy rendalapítók.
Imáinkat, énekeinket a legnagyobb szentek írták, akikben a kiváló tudomány és páratlan költői tehetség a Szentlélek ihletével párosult. Ezért van az, hogy imáink és énekeink szinte minden során rajta csillog a vértanúk vére, rajta piroslik a krisztusi igazságért vívott hosszas küzdelem pecsétje, érzik rajta a Szentlélek kenetének illata.
Így érthető, hogy a II. Vatikáni Zsinat örömmel nyilvánította szertartásunk értékeit az Anyaszentegyház közös örökségének, és szeretettel sürgette azok hűséges megőrzését.
A magyar görög katolikusok is részesei ennek a dicső múltnak. Már a honfoglalás előtt működtek őseink között görög szertartású hithirdetők. Szertartásunk szerint keresztelkedett meg Gyula, Bulcsú, Ajtony, sőt Szent István anyja, Sarolta is. Nemzeti létünk első századaiban számos férfi és női kolostorunk virágzott szerte az országban, Szávaszentdemeteren, Oroszlámoson, Veszprémvölgyben, Dunapentelén, Visegrádon. Sok község őrzi nevében a náluk ünnepelt szentek nevét, pl. Szent Miklós, Szent Mihály, Szent György, Szent Demeter.
Anyaszentegyházunk nemcsak megbecsüli a különböző szertartásokat, hanem mindenkire kötelező egyetemes törvényeivel védi is azokat, és fennmaradásukról gondoskodik. A legfőbb szándéka, hogy mindenki maradjon meg saját szertartásában, és hűségesen éljen abban. Ezért tilos más szertartását megvetni, kisebbíteni, vagy bárkit is rávenni szertartása elhagyására.
Csak az él valóban a görög szertartásban, aki azt gyakorolja is. Ezért ismerd meg és szeresd szép szertartásainkat, mert ezek őrizték meg az őseinktől ránkhagyott drága kincseket. Áhítatos lélekkel végy részt azokon őseid példáját követve még áldozatok árán is. Szertartásunk megkívánja, hogy tevékenyen bekapcsolódjunk a szent cselekményekbe, ezért végzik azokat nálunk ősi szokás alapján a nép nyelvén. Nyilvános istentiszteletünk így valóban igazi istendicséret lesz, s egyben lelkünk megszentelésének biztos eszköze.
Anyaszentegyházunk törvényei előírják, hogy legfontosabb keresztény kötelességeinket saját szertartásunk szerint tegyünk eleget, pl. vasárnapi és ünnepnapi szentmisén lehetőleg saját szertartásunk szerint vegyünk részt, első szentáldozáshoz, húsvéti szentáldozáshoz szertartásunk szerint járuljunk, és ha lehetséges, a szent Útravalót is aszerint vegyük magunkhoz.
Támogasd szívvel-lélekkel Egyházunk görög szertartását, öntudatosan ragaszkodj hozzá, gyermekeidet is neveld abban. Tartsd meg ünnepeinket, böjtjeinket, vess keresztet szokásunk szerint és papjaidat, testvéreidet a hitben az ősi görög katolikus köszöntéssel üdvözöld: Dicsőség Jézus Krisztusnak! Dicsőség mindörökké!
Az Isten 3. parancsa
“Megemlékezzél arról, hogy az Úr napját megszenteld!” Vagy rövidebben fogalmazva: Szentelj egy napot az Úrnak.
Az Úr napja a vasárnap. Ezen a napon támadt fel Jézus Krisztus a sírból. Ezt a napot szentelte meg, hogy mi is ezen a napon – vasárnap – keressünk vele különleges kapcsolatot.
A vasárnapot elsősorban lélekben és igazságban kell megszentelni. Erről beszélt Jézus Krisztus a szamariai asszony történetében. Istenszeretetünket azonban valamiképpen külső tettekkel is meg kell mutatni. Ez a külső kifejezés kétféle lehet: elmegyünk a görögkatolikus templomba, ott részt veszünk egy közösségi istentiszteleten. Ezenkívül elhagyunk minden olyan munkát, amit máskor is el tudunk végezni.
A munkaszünetet nemcsak a vallásos gondolkozás határozza meg, hanem a természet rendje is. Az Isten olyanra teremtette az embert, hogy egészsége érdekében mindenkinek hatnapi munka után szüksége van egy nap kikapcsolódásra. Ilyen az ember természete. A hetedik napon dolgozó ember ezért nemcsak az Isten harmadik parancsa ellen vétkezik, hanem saját egészsége és családja ellen is. Az Isten harmadik parancsa tehát a természet rendjét is védi.
A közösségi istentiszteletet liturgiának nevezzük. Ezen egyszerre fejezzük ki Isten iránti szeretetünket, és kapjuk az Isten segítségét életünkhöz, munkánkhoz és főleg jó cselekedeteinkhez. A liturgiák közül a szent áldozatbemutatást, áldozati Liturgiának nevezzük, és nagybetűvel írjuk.
A zsidók is hozzánk hasonló módon szentelték meg az Úr napját. De ők a szombatot tartották annak. Jézust azért is üldözték, mert véleményük szerint nem tartotta meg a szombati munkaszünetet. Vajon hogyan áll ez a dolog a vasárnapi munkaszünettel? Vannak olyanok, akik kénytelenek vasárnap dolgozni, például: betegápolók, vasutasok, állatgondozók stb. Ők bűn nélkül végezhetik munkájukat, de egészségük érdekében jól teszik, ha valamelyik hétköznap munkaszüneti napot tartanak.
A görögkatolikus templomokat rendszerint úgy építették, hogy a keleti végén van a szentély. Keleten élt ugyanis Jézus Krisztus. Onnan indult el az ő tanítása, és mert keleten kelt föl, nemcsak a nap, hanem az igazi szellemi Nap, Jézus Krisztus is, aki a világ világossága.
A templom nyugati végén van a bejárat. Az előcsarnokba lépünk be. Ezt sok felé cinteremnek nevezik. Régen itt vehettek részt a Liturgia tanító részén azok, akik a keresztségre készültek.
Az előcsarnokból a hajóba jutunk. Ez a templom legtágasabb része. Az istentiszteletek alatt itt foglalnak helyet a hívek. Régebben csak álltak, ma a legtöbb templomban padokba vagy székekre ülhetnek.
A hajóból egy lépcsőfokkal lépünk a külső szentélybe. Ennek a középső része az ambon. Innen olvassa fel a pap az evangéliumot. Innen magyarázza azt meg a szentbeszédben. Itt mondja el a Liturgia végén az amboni imát. Néhány istentiszteletet itt állva vezet. Az ambon két oldalán van a szólea. Kétoldalt a kántorok, segédkezők helye van.
A külső szentélyt a belsőtől az ikonosztázion választja el. Ikonosztázion görög szó. Magyar jelentése képállvány. A belső szentélybe az ikonosztázion három ajtaján lehet bemenni. A középsőt királyi ajtónak nevezzük. Ezen csak a pap mehet keresztül. Ő is csak istentisztelet alatt. Egyébként a pap az északi ajtót használja, segítői pedig a déli ajtót.
A szentélyt az ikonosztázion osztja ketté.
A hajóban van a tetrapod. Ez egy asztal, rajta kereszt, vagy kép. A templomba lépéskor, mielőtt a helyünkre megyünk ezt megcsókoljuk. A tetrapod előtt végezzük nagy ünnepek előtt a litiás áldást. Itt áldja meg a pap a házasokat. legtöbbször itt történik a keresztelés.
A hajóban volt régen a kántor széke, a klérosz. Ma már legtöbb templomban a hajó fölé nyúló kórust építenek. Innen vezeti a kántor az éneket.
A hajóban van az olvasó állvány az analógion. Amikor a pap az evangéliumból olvas, akkor az ambon elé teszik és ő ráteszi a könyvet. Sok templomban a hajóban padok és zászlók is vannak.
A szentélyben van az oltár, a magas trón, az előkészületi asztal és az öltöző asztal, amire a liturgikus ruhákat készítik ki. Az oltár fölött négy oszlopon baldahin = boltozatos mennyezet van.
Az oltáron van az evangélium, a kereszt, az ereklyekendő (görögül antimenzion) és a gyertyák. Legtöbbször rajta van a liturgikon is, amiből a pap az istentiszteleteket végzi. Ennek külön állványon kellene lenni az oltár mellett.
A templom berendezéséhez tartozik még az ikonosztázion. Ez rendszerint 48 képből áll. Az ajtókat a négy alapkép veszi körül. A képek balról kezdve: szent Miklóst, az Istenszülőt, az ítélő Krisztust és a templom védőszentjét ábrázolják. A királyi ajtó fölött három kép van: a Titkos Vacsora képe, a főpap Krisztus és a Golgota. Az alapképek fölött három sor kép. Az első sorban az ünnepek, a másodikban az apostolok, a harmadikba a próféták képei vannak. Az ajtókat is képek díszítik, a királyi ajtón függöny is van.
A liturgikus ruhák megőrizték a IV. század öltözködési szokásait. A pap az istentiszteleteket különleges díszruhákban végzi.
Teljes liturgikus díszbe így öltözik a pap: Először egy földig érő, bő ujjú inget vesz magára. Ennek görög neve sztihárion.
Ezt derékban övvel köti meg. Az ing bő ujját egy-egy kézelővel szorítja alkarjához, hogy az oltárnál biztonságosan mozogasson. Azután felveszi a papi hatalom megkülönböztető jelét. Ezt a ruhát görögül epitrahelionnak nevezzük. Ezt minden papi ténykedéshez felveszi! Végül a palástot ölti magára. A palást görög neve felon.
A papi ruhák egyes darabjai ugyanabból az anyagból készültek. Esetleg a sztihár készül vékonyabb anyagból. A ruhák színe két féle: világos vagy piros. A világos legtöbbször fehér szokott lenni. A piros ruhát néhány ünnepen, a böjti időben és a halotti szertartásokon viseli a pap. Máskor mindig világosat vesz fel.
A püspök és a diákonus a papétól eltérő ruhadarabokat is magára ölt. A püspök megkülönböztető ruhája az omofor, egy széles szalag; a diakonus megkülönböztető ruhája az orár, keskenyebb szalag.
A liturgikus eszközöket két csoportra oszthatjuk. Egy részüket az áldozati Liturgiánál használjuk, más részüket szentségek, vagy szentelmények kiszolgáltatásakor.
Az áldozati Liturgiánál használjuk a kelyhet. Ez egy fémből készült talpas pohár, legtöbbször illően aranyozva. Ebbe készíti elő a pap a Liturgiához a bort. A kenyeret, proszforát felvágás után a diszkoszra helyezi a pap. A diszkosz talpas tányér ugyancsak fémből és ugyancsak általában aranyozva. A diszkoszra helyezett proszfora fölé állítja a pap a csillagot, ami a betlehemi csillagra emlékeztet. A proszforát lándzsával vágja ki a pap, sőt a bárányt át is szúrja vele, miután keresztet vágott a hátoldalára. Ez a lándzsa jelképezi, hogy a katona a keresztre feszített Jézus oldalát átszúrta .
Az áldoztató kanállal osztja ki a pap az Eukarisztiát. A bort és vizet kis kancsókban készítjük elő, ezeket ampolnának nevezzük. Végül az áldozati Liturgia eszköze egy kis szivacs. Emlékeztet minket ez arra a szivacsra, amit egy katona nádszálra tűzve a kereszten függő Jézusnak nyújtott ecettel telve.
A többi liturgikus eszközt az áldozati Liturgián kívül is használjuk, vagy csak más istentiszteletek eszközei. Ilyen az oltárszekrényben őrzött fedeles kehely. Ebben az Eukarisztiát tartjuk, hogy a betegeket meg tudjuk áldoztatni bármikor. Külön kis tarsolyban van a beteglátogató felszerelés. Ebben visszük a betegekhez az Eukarisztiát és a betegek kenetéhez szükséges dolgokat. Kereszteléskor keresztelő kancsót és tálcát használunk. Egy kettős tartóban, ikerkapszulában őrizzük a kereszteléskor és bérmáláskor használt olajat. A litiás készletet kenyér, búza, bor és olajáldásokkor használjuk, a szenteltvíz tartót és hintőt áldásokkor, szenteléseken, esküvőn és temetésen használjuk. A füstölőt és a tömjéntartót istentiszteleti előírásokra készítjük ki.
A szenteltvíz hintőt, a füstölőt és a tömjéntartót a pap mellett segédkezők készítik elő és adják a pap kezébe.
Az előkészületnél a szent adományokat három terítővel takarjuk le. A kis takarót, egy kis négyszögletű kemény lapot, a kehelyre helyezzük. A középső takaróval a diszkoszt fedjük be. Végül az egészet a nagy takaró borítja. Ez a három takaró a liturgikus öltözet anyagából készült. Ezért minden templomban annyi van belőle, ahány rend ruha és mindig a megfelelő szint használjuk.
A kehelyre a kis takaró alá egy kis piros vászon kendőt teszünk. Ez a lention. Ezzel törli az istentisztelet végén szárazra a kelyhet a pap. Ezért kehelytörlőnek is nevezhetjük. Sok templomban fehér vászon kendőt használnak.
Az oltárt is három takaróval terítjük le. Legalul egy vászon takaró, ezt testtakarónak nevezzük. Azon egy finomabb gyolcs takaró. Ez az öltözet. Az evangéliumos könyv alatt összehajtva van az oltárabrosz. Ezt nevezzük ilitonnak. A nagy bemenet előtt, miután az evangéliumos könyvet félreállítja, ezt hajtja széjjel a pap. Ezzel teríti meg az oltárasztalt. Az iliton az antimenzionba van belehajtva. Az antimenzion nem terítő, hanem tartozéka az oltárnak. Ez egy díszes négyszög alakú kendő, amelynek közepébe ereklye van belevarrva. Sok templomban az antimenziont a két nagy oltárterítő alatt tartják, mert az antimenzion már régi, dísztelen és kopott.
A templomba mindenki vigyen magával imakönyvet vagy énekeskönyvet. Lehetőleg már otthon keresse ki azokat az énekeket, amelyeket nem tud kívülről. Az áldozati Liturgiára általában a tropárokat és a kontákokat kell kikeresni. Sok helyen a pap, vagy a kántor a liturgia megkezdése előtt bemondja, vagy kiírja a változó énekek lapszámait.
A pap imádságos könyve a zsolozsma. Ő azt viszi magával. Több olyan könyv is van, amelyiknek állandó helye a templom. Ezek között a legelső az evangéliumos könyv. Ez mindig az oltár közepén van. Csak akkor veszi el onnan a pap, amikor használja. Az áldozati Liturgián, amikor a pap az oltárasztalt megteríti, az evangéliumos könyvvel az oltárszekrényt takarja el.
Az oltár melletti kis állványon van a Liturgikon. Ez magába foglalja az áldozati Liturgia teljes szövegét és a többi szertartások papi imáit. Sok helyen az állványnak nincs lába, és azt az oltárra teszik. A szentségeket, például a keresztelést, a bérmálást; és a szentelményeket, például a temetést vagy a szenteléseket az Euhológionból végzi a pap.
Az apostolból olvassa fel a kántor az áldozati Liturgián az apostoli szakaszt. Az apostolok leveleiből vagy az Apostolok Cselekedeteiből. Ebben vannak az ószövetségi olvasmányok is. Az istentiszteletek változó énekeit a nyolchangú énektárból, az Oktoéhből, a szentek tiszteletére összeállított Méneából és a húsvéthoz kapcsolódó ünnepek Triodionjából vagy Pentekosztárionjából énekeljük. Az istentiszteletek menetét és a többi könyv használatát a szertartási utasítás, a Tipikon írja elő.
A hívek kezében lévő imakönyvek és énekeskönyvek, a templomi liturgikus könyvek kivonatai.
Káin és Ábel történetében hallottunk először az áldozatról. Később a pátriárkák, vándorlásaik során, alkalmas helyen oltárt építettek, és azon áldozatot mutattak be az Istennek. Ezeknek a szövetségkötés előtti áldozatoknak a rendjét azonban nem ismerjük. Részleteiben nem írja le a Biblia.
Az Ószövetség istentisztelete akkor kezdett kialakulni, amikor a választott nép kiszabadult az egyiptomi fogságból. A szabadulás napja lett az első ünnep. Ezt nevezték Pászkának. Azután a törvény kihirdetésének napját, az ötvenedik napot, pünkösdöt is ünnepelni kezdték.
Mózes könyveiből tudjuk, hogyan készült a szent sátor, az első állandó istentiszteleti hely. Milyen volt a szövetség ládája, a frigyláda, amelyben őrizték a mannát, a két törvénytáblát és Áron kivirágzott vesszejét. Mózes határozta meg a többi ünnepet és ünnepi időket is.
Az ígéret földjének elfoglalása után Salamon építette az első templomot. Nem sokkal a babiloni fogság előtt újították fel az istentiszteletek, az áldozatbemutatás rendjét.
A babiloni fogság után alakult ki az istentiszteleteknek az a rendje, ami Jézus Krisztus korában is szokás volt. Az egyetlen templom Jeruzsálemben volt. Ott mutatták be az előképi áldozatokat. Ebben állatokat áldoztak fel Isten tiszteletére, olykor egészen elégő áldozatul. Máskor az áldozati állatok egy részét áldozati lakomán fogyasztották el. A Zsoltárok könyvéből énekeltek. A Tórából – Mózes könyveit tartalmazó tekercsekből vagy a próféták jövendöléseiből olvastak fel. A Talmudból, neves írástudók írásmagyarázatából, magyarázták meg a felolvasott írás értelmét. Ennek kialakulása és lezárása azonban már a Krisztus utáni időkben történt.
Jeruzsálemen kívül zsinagógái voltak a zsidóknak. Ezek gyülekezeti helyek, ahol áldozatot nem mutattak be, csak felolvasták az írást, énekeltek és imádkoztak.
A család papja a családfő volt. Ünnepi étkezéseken rituális előírás szerint tanított, törte meg a kenyeret, és áldotta meg az ünnepi kelyhet. Ilyen ünnepi étkezés volt esztendőnként a Pászka ünnepe.
Jézus Krisztus a utolsó vacsorán egy ilyen családi istentisztelet, egy pászka vacsora keretében alapította meg az Eukarisztiát. Ezt a vacsorát töltötte meg új tartalommal. Ebből fejlődött ki a keresztény liturgia.
Az Újszövetség Liturgiájának megalapítása
Az Újszövetség Liturgiáját Jézus Krisztus alapította a utolsó vacsorán. Ezen megtartotta a zsidó pászkavacsora szokásait. Ennek kenyértöréséből alakult ki az újszövetségi Liturgia.
Megvolt ebben a zsoltáréneklés (Mt. 26,30), a tanítás (lásd: János), az imádság, a tanítás magyarázata. Jézus magyarázatából azonban új és örök szövetség fakadt. A kenyértörés és vacsora kelyhe új jelentést kapott. A kenyértörésben Jézus a kenyeret saját testévé, a kehelyben pedig a bort saját vérévé változtatta át. Valóssággá lett a kafarnaumi beszédben elmondott ígéret: az Ő teste valóban étel, az Ő vére valóban ital.
A tanítványainak pedig hármas parancsot adott:
1.) Tartsanak istentiszteleti összejöveteleket. Ezeken énekeljenek zsoltárokat. Imádkozzanak. És ő ott lesz velük a világ végezetéig. Együtt imádkozik velük. Ismételjék az ő tanítását és magyarázzák úgy, ahogy a Szentlélek erre segíti őket.
2.) Az összejöveteleken változtassák a kenyeret az ő testévé, a bort pedig az ő vérévé. És osszák ki azt áldozásban mindazoknak, akik erre méltók; akik istenfélelemmel, hittel és szeretettel közelednek.
3.) Emlékezzek meg az Eukarisztia által ezeken az összejöveteleken az ő életéről, haláláról, feltámadásáról és második eljöveteléről.
Az első keresztények liturgikus életét az Apostolok Cselekedeteiből és az apostolok leveleiből ismerjük meg. Különösképpen három dologra figyelhetünk fel ezekben:
1.) Azt fogadták maguk közé, aki megkeresztelkedett. A liturgikus élet, az Isten szolgálat alapja tehát a keresztség. Ezért mindenkit erre buzdítottak az apostolok: Keresztelkedjetek meg!
Ezekkel a szavakkal fordult Péter apostol az érdeklődőkhöz az első pünkösdkor. Fülöp apostol az Izaiást olvasó etióp főtisztet keresztelte meg (ApCsel. 8,26-38) . Saul megtérése után nyomban megkeresztelkedett (ApCsel. 9,19) . Péter megparancsolta, hogy a pogányságból megtért Kornéliuszt egész családjával együtt kereszteljék meg. (ApCsel. 10,48)
2.) A liturgikus élet másik megnyilvánulása az imádság volt. Imádkozni a templomban gyűltek össze. Egy szívvel, egy lélekkel gyűltek össze a hívek mindennap a templomban (Ap. Csel. 2,46) . Péter és János a kilenc órai imádság idején a templomba mentek.
Akkor gyógyították meg az Ékeskapunál a bénát. (Ap. Csel. 3,1) Legtöbbször a Salamoncsarnokban voltak együtt. Akik nem voltak megkeresztelve, nem mertek közéjük vegyülni (ApCsel. 5,13) .
3,) Az Eukarisztiát kenyértörésnek nevezték. Kenyértörésre házanként jöttek össze. Itt tulajdonképpen ugyanazt csinálták, mint Jézus nagycsütörtökön a utolsó vacsorán. Jézus feltámadása után kinyilvánította nekik, hogy az eukarisztikus vacsora nincs a pászka napjához kötve. Ezért ők akár mindennap megemlékezhettek Jézusról, közösségi istentiszteletükön.
Az Úr vacsoráját kezdetben szeretetlakomával kapcsolták össze. Később Pál apostol ajánlotta a kettő szétválasztását. Napjainkban az apostolok szeretetlakomájára emlékeztet az, hogy az át nem változtatott proszforát a Liturgia végén a pap kiosztja. A litiás ünnepeken pedig miroválás (olajkenet) és antidor osztás van.
A liturgia történeti kialakulása
A kenyértörést Jézus Krisztus saját szavaival, főpapi imájával vette körül. Az apostolok kezdetben ugyanezt tették. A közösen elénekelt zsoltárok mellett együtt imádkozták el az Úr imáját, a Miatyánkot, és ezenkívül a kenyértörést vezető – amíg mind együtt voltak, bizonyára Péter – saját szavaival imádkozott.
Az apostolok szétoszlása után Jakab apostol maradt Jeruzsálemben. Ő igen tekintélyes ember volt. Imádságaira különösképpen figyeltek a hívek. Így azután akadt valaki, aki le is írta imáit. Azért is igyekeztek leírni, hogy ha ő nincs ott a letelepültek között, akkor tudjanak az ő szavaival imádkozni.
A hagyomány szerint még szent Márk evangelista is fűzött olyan szép imákat az eukarisztikus lakomához, amelyeket érdemes volt leírni.
Az ő imáikat – Jakabét és Márkét – később más városokban is lemásolták. Jakab imái Kis-Ázsiában és Görögországban terjedtek el, Márk imái pedig Észak-Afrikában. Jakab nemcsak az imák szövegét adta át másoknak, hanem a Liturgiának állandó menetét is megalkotta. Így az ő nevéhez kapcsolt Liturgia lett keleten az általános, a bizánci liturgia alapja.
A IV. században Kis-Ázsiában élt Bazil, a kappadókiai Kezárea főpüspöke, Konstantinápolyban pedig János, a császárváros pátriárkája. Mindketten szentéletű emberek voltak. Az általuk végzett Liturgiákban nagyon szép imákat mondtak. Mindketten a maguk területén a szent Jakabnak tulajdonított Liturgiát átalakították, és abba a saját imáikat építették be.
Így alakult ki az egyházban Aranyszájú szent János és Nagy szent Bazil Liturgiája. Ezeknek az írott Liturgiáknak a fejlődése nem zárul le a IV. században. A IX. sz. közepéig, Damaszkuszi szent János koráig, állandóan fejlődtek, alakultak. De vannak olyan részeik is, amelyek csak a XV. században kerültek a Liturgiába.
Az ember test és lélek egysége. Amikor szívünket, lelkünket fölemeljük istentiszteleteinken az Úrhoz, akkor külső magatartásunknak is méltónak kell lenni ahhoz, amit csinálunk. A Szentírás az imádságról legtöbbször így ír: “felálltak imádkozni.” Istentiszteleteinken mi is általában állunk. A pap az áldozati Liturgián, csak a Szent Isten… éneklése és az apostol olvasása alatt ül, egyébként végig áll. A többi liturgikus szertartás nagy részén szintén áll.
Az utóbbi időben templomainkba padok, székek kerültek. Isten népe a liturgiák egyes részei alatt leülhet. Az evangéliumi és az eukarisztikus részek alatt azonban mindig álljunk. Figyelmeztet is erre a pap: “Álljunk illően, álljunk félelemmel…”!
Pünkösd a térdhajtás ünnepe is. Ilyenkor, amikor a pap letérdepel, mindnyájan térdepeljünk le. Térdelni szoktunk még a nagyböjt folyamán az Előszentelt Liturgián. Sőt ilyenkor a pap többször le is borul. Térdelésünk a bűnbánat jele, ezért szoktuk gyónásunkat a térdepelve végezni.
A kezünket imádság közben a mellünkön tesszük keresztbe.
A lélek indítására, bárki bármikor leborulhat. Ez ugyan nálunk nem szokás, de a tőlünk keletre lévő országokban természetes.
Ne feledjük a tetrapodra helyezett képet a templomba lépésnél és a távozásnál megcsókolni. A tőlünk keletebbre eső országokban több képet is szoktak csókolni. Ha ott járunk, alkalmazkodjunk az ő szokásaikhoz!
Ne feledjük, hogy minden áldásra és a Szentháromság említésére illik keresztet vetni. Keresztvetésünk legyen mindig szabályos! Három ujjat összetéve érintsük a homlokunkat, a keblünket, a jobb végül a bal vállunkat.
A templomba lépve vagy onnan távozva, derekunkat nem sajnálva, hajoljunk meg. Szabályos metániát tegyünk.
Az áldozati Liturgiát sokan misének mondják. A liturgia görög szó, annyit jelent: a nép szolgálata. A reggeli és az alkonyati istentisztelet is liturgia. Velük is a nép szolgál az Istenek.
Az áldozat azt jelenti, hogy lemondunk valamiről, ami nekünk kedves, és azt másnak adjuk. Az is áldozat, amikor akaratunk teljesítéséről mondunk le, vagy az időnket áldozzuk jó tettekre. A legnagyobb áldozatot Jézus Krisztus mutatta be, amikor nagypénteken önként áldozta fel magát, a saját életét a kereszten. Áldozatával jóvá tette az első ember bűnét. Az Ő áldozatát nevezzük szent áldozatnak.
Jézus azért mutatta be életáldozatát, mert szerette a mennyei Atyát, és szeretett minket embereket is. Ezt mondta: “Senki sem szeret jobban, mint, aki életét adja barátaiért.”
Jézus Krisztus keresztje mellett sokan álltak, akik Őt szerették. Jézus azonban azt akarta, hogy mi, akik nem lehettünk ott a kereszt alatt, szintén részt vehessünk az Ő áldozatán. Ezért alapította meg nagycsütörtökön az utolsó vacsorán az Eucharisztiát. Megmutatta, hogyan tudjuk megjeleníteni az Ő szent áldozatát.
Így tulajdonképpen Krisztus keresztje alatt állunk minden Liturgián, tanúja vagyunk az ő áldozatának.
Nem elég azonban, hogy jelen legyek a krisztusi áldozaton. Abba nekem is be kell kapcsolódnom. Jézus Krisztus áldozata mellé oda kell helyezni a magamét. Az én áldozatom: az időm, a fáradozásom, hogy ott legyek, a figyelmem, az együtt imádkozásom és együtt éneklésem. Bekapcsolódásom és részesülésem Krisztus áldozatába keresztény életem fontos része. Ezzel tudom megmutatni közvetlenül, hogy szeretem az Istent, és így egyesülök vele.
Amikor a szent áldozat bemutatásán részt veszek, egyúttal Isten kegyelmét is kapom, részese leszek az isteni életnek. Így az isteni élet részeseként tudok keresztény módon élni embertársaim között. A szent áldozat tehát keresztény életem forrása is.
Az áldozati Liturgián kívül, a dicséret áldozatával is köszöntjük vasárnapokon és ünnepnapokon az Istent. A dicséret áldozata a reggeli istentisztelet, az utrenye és az alkonyati istentisztelet a vecsernye.
Amikor a templomba lépek, az oltár felé meghajlok és keresztet vetek. Így köszönök a ház Urának, az Istennek. Ezt a köszönést metániának nevezzük. Metánia görög szó. Megtérést jelent. Valóban azt fejezem ki metániámmal, hogy bűneimet és minden földi gondomat kívül hagyom a templomon. Most csak az Istenre akarok figyelni, csak neki akarok szolgálni. Szolgálatom első lépése az, hogy teljesen az Istenhez térek.
A Liturgia, amint tudjuk, szolgálat, istentisztelet, amivel az ember az Istennek szolgál. A liturgiát a pap vezeti, de mindnyájan a pappal szolgálunk közösen. Akkor mutatom meg igazán, hogy szeretem az Istent, – úgy, ahogy Ő a 3. parancsa szerint elvárja, – ha nemcsak jelen vagyok a liturgiákon, hanem tevékenyen részt is veszek azokon. A liturgiák párbeszédesek. Ez azt jelenti, hogy az előimádkozó pap szavaira Isten népe együtt felel, vagy azt kiegészíti. Válaszolni kell tehát a pap szavaira. A közösen mondott imákat együtt kell mondani a többiekkel. Együtt kell énekelni a jelenlévőkkel. A fontosabb részekre fel kell állni, az egyház előírása, a szokás szerint. Az áldásokra és a Szentháromság említésére áhítattal keresztet kell vetni.
A legfontosabb, hogy mindenre figyeljek, és valóban lélekben és igazságban imádjam az Istent, lélekben és igazságban szolgáljak az Úrnak.
Néhányan az oltár mellett a papnak segédkezve vesznek részt a liturgiákon. Ők tömjénezőt készítenek, viszik a hármas gyertyát, kézbe adják a liturgiát vezető papnak, amire szüksége van. Mindent megtesznek, amire a pap kéri őket.
Törekedj arra, hogy méltó lehess az oltár körül szolgálni.
Régen azt mondták, hogy aki a templomban énekel, kétszeresen imádkozik. Ma is igaz ez a mondás. Az egyik legszebb szolgálat az ének. A pap a liturgiák imáinak nagy részét énekelve mondja, mi pedig énekkel felelünk. Az éneket a kántor vezeti, ez az ő szolgálata. Mindenkinek rá kell figyelni és szépen együtt énekelni. Az énekhang az Isten ajándéka. Nem mindenkinek van egyformán jó hangja. Mindenki olyan hangon énekel, amilyet Istentől kapott. Ne szégyelld hangodat, de ne is dicsekedj vele, ne akarj feltűnni. Egységesen, figyelmesen kell énekelni.
A liturgiákban vannak állandó énekek. Olyanok is, amikor állandó szöveget különböző dallamon énekelünk. Máskor különböző szövegeket énekelünk ugyanarra a dallamra.
A legtöbb énekünket a “nyolchangú” énektárban találjuk meg. A nyolc hang igen változatos. Egy-egy hang több dallamot foglal magában.
Némely éneket tropár dallamon énekelünk, másokat a kontákok dallamán. A tropár mindig az ünnep fő éneke, a konták pedig a tropárt kíséri. Minden hangnak van kánonja. A legtöbb éneket viszont sztihira dallamon énekeljük. Sztihirák = énekversek. Sztihira dallamon énekeljük általában az áldozati Liturgián a Miatyánkot. Ugyanazt a szöveget nyolc héten át más-más dallamra. Nagyon szépek a nyolc hang minta dallamai. Közöttük a legszebbek a húsvétiak. Több nagy ünnep egy-egy énekét saját dallamon énekeljük.
Néha egy-egy éneket énekkar énekel több szólamra. Ilyenkor – ha nem vagy az énekkar tagja – figyelemmel hallgass. A dallam és a szöveg szépsége segítsenek az Istenre találásban.
Előkészület az áldozati Liturgiára
Jézus Krisztus 30 évig Názáretben élt. Megkeresztelkedése után 40 napig a pusztában imádkozott a böjtölt. Azután három évig tanított. Mindezzel a keresztáldozatra és a megdicsőülésre készült föl, és előkészítette tanítványait is.
A keresztáldozat megjelenítésére – a Liturgiára – nekünk is föl kell készülnünk. E fölkészülést nevezzük előkészületnek. A pap a templomba lépve a szokásos kezdet imáit mondja el. Te is amikor Liturgiára lépsz be a templomba, metánia után a helyedre állva mond el a szokásos kezdet imáit. Imái végeztével a pap az öltöző asztalhoz megy, és magára ölti a liturgikus ruhákat. Te is kérjed az Istent, hogy kegyelme ruhájába öltöztesse lelkedet. Hogy méltóan vehess részt a Liturgián.
A pap az előkészítő asztalnál felvágja és a diszkoszra teszi a kenyeret, a kehelybe önti a bort és egy csepp vizet. A kenyeret proszforának nevezzük. A proszfora munkánk gyümölcse, a bor örömünk jelképe. A pap közben imádkozik: megemlékezik az élőkről és a holtakról. Felajánlja értük a Liturgiát. Gondolatban te is helyezd a diszkoszra munkádat, örömeidért adj hálát, és bízzál abban, hogy kéréseidet meghallgatja az Isten.
Az előkészület végén a pap megtömjénezi az adományokat, majd az egész templomot és a népet. Mi pedig vele együtt imádkozzuk, most már hangosan, az 50. zsoltárt. Közösen tartunk bűnbánatot, – metanoiát – hogy méltóan kezdhessük meg a közösségi istentiszteletet, a Liturgiát.
Jézus Krisztus mondta: “Ahol ketten, vagy többen összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük.” A liturgiáknak éppen ezért egyik nagy értéke, hogy Jézus Krisztus is velünk imádkozik. Minden liturgia imádság is, de vannak a liturgiáknak kifejezett imádságos részei. Az áldozati Liturgiának imádságos részei a könyörgés-sorozatok, amiket ekténiáknak nevezünk, és a zsoltárversek, azaz az antifonák.
Az áldozati Liturgián négy ekténiát hangosan énekel a pap. Néhányat csendesen imádkozik végig, míg a nép mást énekel. Valamikor a most csendben imádkozott ekténiákat is hangosan énekelte a pap.
A Liturgia elején énekeljük a nagy ekténiát. Mivel ebben négyszer imádkozunk a békességért, ezért ezt az ekténiát békesség ekténiának is szoktuk nevezni. A nagy ekténiában az egyházért, a lakóhelyért, megfelelő időjárásért, bő termésért és szabadságért könyörgünk. A pap könyörgéseire így felelünk: “Uram, irgalmazz!”
Azt az ekténiát, amelyikben háromszor felelünk “Uram, irgalmazz”-t egy-egy könyörgésre, hármas ekténiának nevezzük. Ebben a püspökért és a papokért, a jelenlévőkért, minden testi – lelki rokonunkért (atyánkfiáért) és minden igazhitű keresztényért imádkozunk. Igazhitűnek azokat a keresztényeket nevezzük, akik ugyanúgy imádkoznak, mint mi, vagyis a görög szertartás szerint.
A Miatyánk előtt énekelt kérő ekténiában tökéletességet, hűséget, őrzőangyalt, bűnbocsánatot és azt kérjük, hogy életünk végén is segítsen az Isten. Azért nevezzük kérő ekténiának, mert könyörgéseit így fejezi be a pap: “kérjük az Úrtól!” Mi pedig így válaszolunk: “Add meg, Uram!”
Az áldozati Liturgia végén hálaadó ekténiát mondunk. Hálát adunk benne, hogy részt vehettünk a Liturgián. Igazán akkor szép ez a hálaadás, ha meg is áldoztunk.
Jézus Krisztus azért is jött, hogy tanítson. A liturgiákban is ő tanít minket. Elsősorban a felolvasott bibliai könyvekből tanulunk. Minden liturgiában van tanítás, de a legtöbb tanítást az áldozati Liturgiában kapjuk.
Mielőtt a pap Jézus Krisztus helyett tanítani kezdene, kezébe veszi az evangéliumos könyvet, ami mindig az oltáron van. Megkerüli vele az oltárt és kiviszi, magasra emelve, a királyi ajtó elé. Ez a kis bemenet. Arra emlékeztet, hogy Jézus Krisztus tanító útján az Isten országának örömhírét hirdette. Körüljárt a zsidók országában. A pap előtt háromágú gyertyát visznek. Ez a Szentháromságra emlékeztet, aki Jézus Krisztus keresztelkedésekor bemutatkozott.
A kis bemenet után énekeljük el a tropárokat, kontákokat. Ezek az ünnepet vagy a szándékot összefoglaló rövid versek. Majd a Szentháromságot dicsőítő Szent Isten-t énekeljük.
Ezután kezdődik a tanítás. A pap minden tanító rész előtt felszólít: figyeljünk a bölcs tanításra (figyelmezzünk… bölcsesség) . Az első tanítás egy zsoltárvers, a prokimen (töredék) , amit közösen énekelünk el. Ez vezeti be az apostol tanítását.
Az apostoli szakaszt általában a kántor olvassa fel. Ez az ő szolgálatához tartozik.
Ennek végén kezdődik a legfontosabb tanítás. Az evangéliumi szakasz felolvasása. A pap a négy evangélium valamelyikéből olvassa Jézus Krisztus szavát vagy tetteit. Húsvét vasárnap kivételével a nép felé fordulva olvassa. Mi pedig felállva hallgatjuk.
Legtöbbször az evangélium olvasása után következik az Igehirdetés. Ebben a pap saját szavaival hirdeti Krisztus igéit. Megmagyarázza az evangélium tanítását.
A Jézus Krisztus tanítására mi azzal felelünk, hogy a Liturgián később, ugyancsak felállva, elmondjuk a Hiszekegyet.
Az imádság az egész Liturgián, elejétől végig köztünk tartja a velünk imádkozó Krisztust. Imádságos része ezért nincs is a Liturgiának, hiszen az egész Liturgia imádság. A Liturgia tanító része azonban a szentbeszéddel befejeződik. Itt kezdődik a második rész, a Titok megünneplése, amelyben Krisztus az áldozat.
A pap imádságában elmondja Isten előtt, hogy senki sem méltó arra, hogy Istennek szolgáljon. Isten ennek ellenére átadta nekünk, ránk bízta ezt az áldozatot. Kérjük tehát, hogy tegyen méltóvá bennünket.
Eközben mi énekeljük: Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk, és az elevenítő Háromságnak háromszorszent éneket ajánlunk, tegyünk félre mostan minden földi gondot.
Énekünk mondanivalója ez: Most itt a templomban mi helyettesítjük a kerub-angyalokat, akiket Izaiás próféta látott az Ószövetség idejében, miközben így énekeltek Istennek: “Szent szent szent a Seregek Ura.” Mi énekelünk helyettük háromszor szent éneket az Istennek. Félre kell tehát tennünk minden földi gondot.
Ekkor a pap megszakítja az éneket. Az előkészítő asztalról az adományokat körmenetben az oltárra viszi. Ez a nagy bemenet. A nagy bemenet Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulására, a virágvasárnapra emlékeztet. Jézus megérkezett az áldozat helyére. Ugyanakkor egy másik menetre is emlékeztet minket. Arra, amikor Krisztus a kereszttel a vállán a Golgotára ment.
A nagy bemenet után folytatjuk az éneket. Megmondjuk az okát, miért kell minden földi gondot félretenni. “Mert a mindenek királyát fogadjuk, kit láthatatlanul hordoznak az angyali rendek.”
A hitvallás elmondása után a pap ismét figyelmeztet: következik a szent áldozat, tehát álljunk illően. Mi énekünkkel megvalljuk, hogy az áldozat hozta el számunkra a békesség irgalmát. Ezután Istenhez emeljük szívünket, és a jeruzsálemiekkel együtt zengjük: “Áldott, ki az Úr nevében jő! Hozsanna!”
A pap pedig Jézus Krisztus szavait énekli, melyeket a Titkos Vacsorán mondott a kenyér és a bor fölött: Vegyétek, egyétek… Igyatok ebből mindnyájan… Mi áhítatos lélekkel, illően állva hallgatjuk a pap szavait, Jézus Krisztus szavait. Tudjuk, hogy a pap szavai és a Szentlélek átváltoztató ereje most hozza közénk, Krisztust az áldozatot. Fel is kiáltunk énekünkkel: “Téged éneklünk, téged áldunk, néked hálát adunk, Urunk, és imádunk téged, Istenünk!
Ezek azok a percek, amikor ott állunk Krisztus keresztjének tövében. Amikor átéljük a megváltás nagy eseményét. Amikor Jézus Krisztus keresztáldozata vérontás nélkül megjelenik előttünk. Érdemes volt félre tenni minden földi gondot.
Jézus Krisztus keresztje alatt állunk. Megemlékezünk mindenkiről, aki kedves nekünk. Kiváltképpen az Istenszülő szűz Máriáról. Megismételjük az áldozati Krisztus jelenlétében kéréseinket, amelyeket az előkészületben előadtunk.
Ennek befejezéseként elénekeljük a kérő ekténiát. Azután a pap engedélyt kér az Istentől, hogy Jézus Krisztus tanítása szerint Atyának nevezhessük. Az engedély birtokában énekeljük el a Miatyánkot.
Jézus Krisztus tanított meg a erre az imádságra. Ezért nevezzük az Úr imájának. Minden liturgiában elimádkozzuk, általában többször.
Az áldozati Liturgia elején a szokásos kezdetben csendben imádkozzuk. Az áldozás előtt pedig sztihira dallamon énekeljük.
A Miatyánkot három részre oszthatjuk:
Először megszólítjuk és megvalljuk a mennyei Atyát.
A második része 7 kérés.
-
- Isten nevét szentnek tartsa mindenki.
- Jöjjön el az ő országa
- Teljesüljön az akarata a mennyben és a földön.
- Kérjük a mindennapi kenyeret.
- Kérjük bűneink bocsánatát és megígérjük, hogy mi is megbocsátunk az ellenünk vétőknek.
- Segítségét kérjük a kísértésben,
- és szabadító erejét minden gonosztól.
Végül megmagyarázzuk, hogy miért szólunk így az Istenhez. Mert övé az ország, a hatalom és a dicsőség. Nemcsak most, hanem örökkön örökké. Nemcsak az Atyáé, hanem a teljes Szentháromságé.
A Miatyánk eléneklésének különösen fontos szerepe van az áldozás előtt. Felkészülés ez a testvéri, közösségi áldozásra. Ez a kérés: “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” itt nemcsak az otthoni asztal kenyerét jelenti, hanem szól az oltár kenyeréről, arról, amelyiket az áldozásban kapunk. Amelyikről, majd az első áldozásra készülve fogunk mindent megtanulni. Az oltár kenyerét Eukarisztiának nevezzük.
Amikor a pap az előkészületet végezte, először egy nagyobb négyzetalak proszforát helyezett a diszkoszra. Az elején pecsét van, ezen ez olvasható: IC-XC NI-KA = Jézus Krisztus győz. A proszfora hátsó oldalára keresztet vág és közben így imádkozik: “A mi Urunk, Jézus Krisztus emlékezetére.” Ezt a proszforát báránynak nevezzük.
A Miatyánk eléneklése után ismét figyelmeztet a pap: magasra emeli az átváltoztatott Bárányt és így szól: “Szentség a szenteknek.” Azután a keresztvágás nyomán megtöri a szentséget. Ez a “kenyértörés” Jézus Krisztus mozdulatát is utánozza. Szenteknek nevez minket, mert a Biblia a hívőket szenteknek nevezi. Mi viszont énekünkben így felelünk: “Egy a szent, egy az Úr, Jézus Krisztus!” Valóban Ő minden szentség forrása. Ő az, aki Szentlelkével megszentelte az adományokat és megszentel minket is.
Pap és nép együtt imádkozza el ekkor az eukarisztikus hitvallást: “Hiszem, Uram és vallom…”
Azután a pap megáldozik, mi pedig áldozási verset énekelünk. Az áldozási vers a prokimenhez hasonlóan egy zsoltár vers, amit legtöbbször a kerub-ének dallamán énekelünk. Miután a pap megáldozott, egyesíti az átváltoztatott kenyeret az átváltoztatott borral. Ez az egyesítés Jézus Krisztus feltámadására emlékeztet minket. Azután a nép felé fordul, kezében a kehellyel és áldozáshoz hívja a népet:
“Istenfélelemmel, hittel és szeretettel közeledjetek!” Akiben van istenfélelem, hit és szeretet, az jön és áldozik. Az áldozás után a pap szentségi áldást ad: “Üdvözítsd Isten a te népedet, és áldd meg örökségedet!” Mi pedig a pünkösd énekét zengjük: Láttuk az igazi világosságot, vettük a mennyei Szentlelket, ez üdvözít minket.
Eukarisztia görög szó. Jelentése hálaadás. Az egész eukarisztikus áldozat hálaadás Jézus Krisztus iránt, aki megváltott, megszentelt és üdvözíteni akar minket.
Az eukarisztikus Liturgiát mégis külön hálaadással fejezzük be. Hálát adunk Jézus Krisztusnak, hogy velünk együtt imádkozott. Hálát adunk neki, hogy tanított minket. Hálát adunk, hogy szent áldozatához, a kereszt tövébe engedett minket. Hálát adunk, hogy megáldozhattunk.
Először énekkel adunk hálát: “Teljenek be ajkaink…” Énekünk tartalma ez: Isten dicsőségéről akarunk énekelni, mert a szent Titokban, a Liturgiában és benne az áldozásban részesülhettünk. Segíts minket Urunk, hogy egész nap hálát adva gondoljunk igazságaidra.
Az ének után a pap hálaadó ekténiát mond. Felszólít minket igazhívőket, akik részesültünk Krisztus Titkaiban, hogy adjunk hálát az Úrnak. Az amboni imában hálaadásunkat meg is indokoljuk. Hiszen minden jó adomány és minden tökéletes ajándék Istentől, a világosság Atyjától származik. Fel is kiáltunk ezért mindnyájan: “Áldott legyen az Úr neve.”
A pap és a hívők közössége most már békével távozhat. A liturgikus ruhák levetése közben a pap még csendesen elimádkozza az agg Simon szavait: “Most bocsásd el, Uram, szolgádat… mert látták szemeim a te üdvözítődet.” Megtelt a szívünk a Liturgiában kapott kegyelmekkel. Hirdetjük Jézus Krisztus feltámadását életünkkel, és várhatjuk második eljövetelét.
Istentiszteleteink közül az áldozati Liturgia tanító részében már láttuk a Biblia használatát. Töredéket vagyis részecskét hallunk az ószövetségi Szentírásból. Ez a prokimen. Azután az apostoli és az evangéliumi tanítás következik.
Ezen kívül az áldozati Liturgia elején zsoltárverseket, antifonákat énekelünk. Az áldozás alatt énekelt áldozási versek is a Biblia szövegei. A pap csendes imái közben gyakran idézi a Bibliát. Az áldások közül kettő ugyancsak szentírási áldás. Az áldozati Liturgia népénekeiben is többször énekelünk bibliai szöveget: “Akik Krisztusban keresztelkedtetek…”; “Szent, szent, szent a seregek Ura…”; “Áldott legyen az Úr neve…”.
A többi liturgikus istentisztelet énekei is gazdagok bibliai szövegekben. A reggeli istentiszteleteken legtöbbször evangéliumot is olvasunk.
Az alkonyati zsolozsmán pedig, az ünnepek előestéin és a nagyböjt hétköznapjain az Ószövetségből olvasunk fel részleteket. Ezeket az olvasmányokat parimiáknak nevezzük. Ezek legtöbbször az ünnep ószövetségi előképeit állítják elénk, vagy az ünnep tárgyáról szóló jövendölésekkel ismertetnek meg.
A Szentírás könyvei közül a Zsoltárok könyvét használjuk legtöbbet a liturgiákban. A zsoltárok képezik csaknem minden istentisztelet gerincét.
A Zsoltárok könyvét az egyház húsz részre, húsz katizmára osztja. A pap ezeket hetenként végigimádkozza. Dávid király bűbánati imáját, az 50. zsoltárt illik mindenkinek megtanulni és naponta elimádkozni.
Legbiblikusabb istentiszteletünket a nagyböjt 5. szerdáján este végezzük. Ez tulajdonképpen a másnapi utrenye, és Krétai szent András bűnbánati nagy kánonját énekeljük benne. Ez az istentisztelet teljesen a Szentírásra épül. Példaképként állítja elénk a Szentírás bűnbánóit.
Az ember érzelmeit ősidőktől kezdve kifejezte énekszóval is. Örömünket, bánatunkat, sőt a másik iránti szeretetünket is kimutathatjuk énekünkkel. A liturgikus ének Isten iránti szeretetünknek egyik kifejező eszköze. Így válik az éneklés fontos részévé istentiszteleteinknek.
A liturgikus dallamokat az irmológion nevű könyv tartalmazza.
Mi általában galiciai dallamokat énekelünk a templomban. Igaz, ezek Ungváron már változtatásokon mentek át. Dallamainkat igyekszünk magyaros hangsúllyal énekelni.
Dallamaink szépek és változatosak. A liturgiák egy-egy állandó, gyakran naponta ismételt szövegét azzal tesszük ünnepivé, hogy változó dallamon énekeljük. Legtöbbször azonban egy meghatározott dallamra különböző szöveget énekelünk.
Énekeinket nyolc hangra osztjuk. A görög nyolc, okto szóból, a nyolchangú énektárt oktoéchnak nevezzük. Minden hangnak több dallama van. Az áldozati Liturgián tropár, konták és prokimen dallamokon énekelünk. Az alkonyati zsolozsma legtöbb énekét sztihira dallamon énekeljük. A reggeli zsolozsmának legfőbb énekének, a kánonnak sajátos dallama van.
A sztihirákat legtöbbször zsoltárversek vezetik be. Ezek az előversek. A megfelelő hangra énekelt elővers segít a sztihira helyes éneklésében.
Különösen szépek, igaz nehezen megtanulhatók a minta dallamok. Egyes szertartásoknak egészen sajátos dallamuk van. Ilyen például az Előreszentelt Liturgia. Hasonlóképpen különleges dallamai vannak az akathisztoknak. A feltámadási szertartás énekei az 5. hanggal vannak rokonságban.
Mit dolgozik a pap? Látjuk sokszor a kertben tevékenykedni. Biztosan elvégzi a ház körüli munkát mint más ember. De tudjuk, hogy nem ez a fő feladata.
Vezeti az istentiszteleteket, igét hirdet, hitoktat, látogatja a betegeket és általában az egyházközség családjait. Temet, esket, keresztel.
Fő hivatása azonban az imádság. A pap az imádság embere. Ahhoz, hogy tanítani tudjon, hogy legyen türelme az emberekhez, hogy szépen vezesse az istentiszteleteket, hogy jól tudja ellátni szolgálatát, szoros kapcsolatban maradnia az Istennel.
Jézus Krisztus azt mondta tanítványainak: Imádkozzatok szüntelenül! A pap állandó napi imája a zsolozsma. Ezzel tart fenn szoros kapcsolatot az Istennel.
Imádságos napját a pap a vecsernyével, az alkonyati zsolozsmával kezdi. Ezt akkor is elimádkozza mindennap, ha nem énekeljük közösen a templomban. Este lefekvés előtt a kis esti zsolozsmát, sőt nagyböjtben a nagy esti zsolozsmát, imádkozza. Ebben felkészül a másnapi áldozásra. Az egyik imában pedig arra kéri Istent, hogy ébressze fel az imádság órájára. Felébredéskor az úgynevezett éjféli zsolozsmát imádkozza, azután a reggeli istentiszteletet, az utrenyét. Ezt is együtt énekeljük ünnepi napokon a templomban.
A nap folyamán még négy rövid imaórát végez el. Ha pedig áldozati Liturgiát nem végez, akkor elimádkozza a déli istentiszteletet is.
A zsolozsma imái tulajdonképpen közösségi istentiszteletek. Így természetes, hogy a kolostorokban a szerzetesek azt közösen szokták imádkozni. Ugyanígy tesznek a papok is, amikor többen összejönnek, például papi lelkigyakorlatra.
A papot nem a személye miatt tiszteljük, hanem azért, mert az imádság embere. Imádságos élete közel viszi Istenhez, és alkalmassá teszi arra, hogy mindig készen legyen embertársai lelki üdvét szolgálni.
Nemcsak a pap feladata, hogy Isten közelében éljen. Mindegyikünknek keresni kell a szoros kapcsolatot az Istennel. Nemcsak a pap feladata embertársainak szolgálata. Az áldozatos szolgálat minden ember feladata. A bérmálás szentségének erejével mindnyájan egy kicsit papok lettünk. Krisztus királyi papságának lettünk részesei.
A papi zsolozsma tulajdonképpen, elejétől végéig, nyilvános, közösségi istentisztelet lenne. Az egésznek elvégzésére mindennapi munkánk mellett nincs lehetőségünk. Az egyház azonban a zsolozsma egyes részeit ma is nyilvánosan végzi. Ezzel be tudunk kapcsolódni a pap imájába, és mindnyájan Isten közelébe kerülünk. Megkapjuk a segítséget a szolgálathoz.
Üdvös dolog, ha részt veszünk az áldozati Liturgián, és ott meg is áldozunk. Ezzel azonban csak liturgikus életünk alapját rakjuk le. Olyan, mint amikor az iskolában csak a kötelező feladatot látom el, a szorgalmi elmarad. Keresztény életünk szorgalmi feladata, hogy részt veszünk a zsolozsma nyilvános részein is.
Emlékezzünk Isten 3. parancsára: Az Úr napját szenteld meg! Ne csak egy részét, hanem az egész napot. Ezért kínálja nekünk az egyház vasárnapokon és ünnepnapokon, az áldozati Liturgia mellett az utrenyét és a vecsernyét is.
Nagy ünnepek előtt a zsolozsma más részeit is nyilvános istentiszteletként nyújtja az egyház ma is. Így háromszor a kis imaórákat királyi imaórákká bővíti. Szentírási részeket olvastat fel, tanít, és ezzel felkészít az ünnepre. Más három alkalommal a nagy esti zsolozsmát kétszer a kis esti zsolozsmát, a feltámadási szertartás előtt pedig az éjféli zsolozsmát végezhetjük közösségben.
A zsolozsma nyilvános részei olyan kincsei az egyháznak, amelyeket az tud igazán értékelni, aki rendszeresen részt vesz rajtuk. Használd ki az alkalmat!
Az egyházi napot a délutáni istentisztelettel kezdjük. A délutáni istentiszteletet vagy alkonyati zsolozsmát, vecsernyének nevezzük. A vecsernyét a pap mindennap elimádkozza. Közösen a templomban szombaton este, az ünnepek előestéjén, vasárnap és ünnepnap délután szoktuk énekelni.
Ha valaki nem tud eljutni a Liturgiára a vecsernyén való részvétellel is megszenteli az Úr napját. Eleget tesz az Isten 3. parancsolatának.
A vecsernye énekeiben és imádságaiban is velünk imádkozik Jézus Krisztus. Az elimádkozott zsoltárokban és a felolvasott szentírási részekben pedig tanít minket.
A vecsernye nem jeleníti meg Krisztus keresztáldozatát, nem járulunk áldozáshoz. Azt a dicséret áldozatának nevezzük. A vecsernyét a szokásos kezdet imái vezetik be. A vecsernyében éppen úgy elénekli a pap a nagy ekténiát, a hármas ekténiát és a kérő ekténiát, mint az áldozati Liturgiában. A vecsernyében is közösen imádkozzuk a zsoltárokat.
A vecsernye állandó részeit az imakönyvben is megtaláljuk. Érdemes azokat kívülről is megtanulni. A változó részeket a szertartási utasítás szerint az énekeskönyvben találjuk meg. Aki rendszeresen jár vecsernyére, sok változó részt is hamar megtanul.
A változó részek szerint végezhetünk nagy vecsernyét. Ilyenkor tömjénezőt is kell készíteni. Vagy egyszerűbb vecsernyét, amikor nem kell füstölő, sőt a királyi ajtót sem nyitjuk ki. A pap mindent az ambonról végez.
A vecsernye vége felé közösen énekeljük Simeon hálaadó énekét. Ezzel mi is hálát adunk, hogy a vecsernyében Jézus Krisztussal találkozhattunk, vele együtt imádkozhattunk.
Az alkonyati istentisztelet változatos, dallamai szépek, igazi lelki élményt adnak. Tanuld meg az énekeskönyv használatát, és szívesen gyere vecsernyére.
A reggeli istentisztelet az utrenye. A pap mindennap elimádkozza az utrenyét. Vasárnap és ünnepnap pedig közösen végezzük a templomban.
Ha valaki nem tud eljutni a Liturgiára, az utrenyén való részvétellel is megszenteli az Úr napját. Ezzel eleget tesz az Isten 3. parancsolatának.
Az utrenye imádságaiban és énekeiben is velünk imádkozik Jézus Krisztus. Az utrenyében nagyobb szerepet kap a tanítás, hiszen csaknem mindig evangéliumot is olvasunk benne. Míg a vecsernyében elsősorban a megváltás ószövetségi előzményei, a várakozás, a bűnbánat kapnak nagyobb hangsúlyt, a vasárnapi utrenyében már Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük.
A feltámadás történetét 11 szakaszra osztjuk és vasárnaponként sorba felolvassuk azokat. Az utrenyében a pap az evangéliumot az oltárnál kelet felé fordulva olvassa, éppen úgy mint húsvét vasárnapján.
Az utrenye is a dicséret áldozata. Itt sem jelenítjük meg Jézus Krisztus keresztáldozatát és nem áldozunk.
Az utrenye állandó énekeit megtaláljuk az imakönyvben is, érdemes azokat kívülről megtanulni.
Az utrenye változó énekeit a szertartási utasítás szerint az énekeskönyvben találhatjuk meg. A vasárnapi és ünnepi utrenyében mindig kell füstölő. Mindig kinyitjuk a királyi ajtót. A magasztalás éneklése alatt a harang is szokott szólni. Az utrenye magasztalását a reggeli, déli és esti harangszóra máskor is elimádkozhatjuk.
Az utrenye végén a nagy dicsőítéssel adunk hálát. Ezt nagy doxológiának is nevezzük.
A reggeli istentisztelet változatos, dallamai szépek. Igazi lelki élményt ad. Szívesen vegyél részt az utrenyén.
Az egyház a napot a zsolozsmával szenteli meg. A hét napjait pedig különböző módon szenteli Istennek. A keresztény ember mindennap kéri Isten segítségét, de kérését naponta más liturgikus gondolatokkal veszi körül.
Elsősorban vasárnap kell bekapcsolódnunk az isteni áramkörbe. A bibliai teremtéstörténet tanítja, hogy Isten a hetedik napot megszentelte, azaz a teremtés munkájában megpihent. Az Ószövetség a szombatot tartotta a hetedik napnak. A keresztény vallási élet középpontjává a vasárnap vált, mert Jézus Krisztus vasárnap támadt fel. Minden vasárnap a feltámadást és a feltámadottat dicsőítjük.
A vasárnapon kívül megváltásunk emléknapja a szerda és a péntek is.
Minden pénteken Jézus Krisztus keresztje áll előttünk. Természetesen nem önmagában az eszköz, hanem a keresztre feszített Krisztussal együtt. Pénteki liturgiáinkon a keresztfelmagasztalás ünnepi énekei csendülnek fel. Imádkozzuk az ünnep lényegét tükröző kontákot: “Aki önként emelkedtél fel a keresztre Krisztus Istenünk, ajándékozd meg kegyelmeddel népedet.”
Egyházunk ősi hagyománya, hogy a péntek liturgikus megszentelését önmegtartóztatással, hústalan nappal teszi teljessé.
Napjainkban, a bűnbánati idők kivételével, ez alól az önmegtartóztatás alól a püspök atya felment. De senki nem köteles a felmentéssel élni. Mindenki jól teszi, ha ragaszkodik az ősi hagyományhoz.
A liturgikus szerda is a kereszt alá kalauzol minket. Figyelmünk azonban ekkor megoszlik a kereszt, a keresztre feszített Krisztus és a kereszt alatt álló Istenszülő között. Eszünkbe juttatja Krisztus végrendeletét, amelyben édesanyját nekünk is édesanyául adta. A szerdai napra is előírta egyházunk ősi hagyománya a megtartóztatást, a hústalan napot.
Az esztendő minden hétfőjét az angyalok tiszteletére szenteli az egyház.
Méltatlanokként állunk az angyalok elé. Közbenjáró imádságaikat kérjük. Alázattal borulunk le előttük, de tudjuk, hogy feladatuk a szolgálat. Kérjük is ezért tőlük a szolgálatot: Vegyetek minket körül! Oltalmazzatok, óvjatok minket! Mindenekelőtt pedig arra kérjük őket, hogy Isten előtt állva kérjenek nekünk hasznosat és nagy kegyelmet.
A hétfői zsolozsma imádságai a bűnbánatra is irányítják figyelmünket. Így a hétfő liturgikus megszentelése a bűnbánat és az angyalok tisztelete. Bűnbánatunkhoz az angyalok segítségét kérjük.
Jézus Krisztus azt mondta, hogy az asszonyok szülöttei között nincs nagyobb Keresztelő Jánosnál. Ezért méltó, hogy az egyház a keddi napot minden héten Keresztelő Szent János tiszteletére szenteli. A Keresztelő tiszteletét, éppúgy, mint hétfőn az angyalokét, a zsolozsmában bűnbánati gondolatokkal kapcsoljuk össze.
A liturgikus hét két napját is a szentek tiszteletére szenteljük. Minden hét csütörtökjén az apostolokat és szent Miklós főpapot állítjuk magunk elé. Róluk emlékezünk meg a nap zsolozsmájában és Liturgiájában.
A szombat pedig a pünkösd utáni vasárnap heti megismétlése. Ahogy minden vasárnap egy kis húsvét, úgy minden szombat a “Mindenszentek” vasárnapjának átélése. A liturgikus megemlékezésekben elsősorban a vértanukra figyelünk. Az ő segítségüket kérjük. A szentek között halottainkról is megemlékezünk, mert reméljük, hogy ők is a szentek között nyugszanak.
Az egyházi év szeptember 1-jén kezdődik és augusztus 31-ig tart. Őseink az ünnepeket általában ennek megfelelően állították sorrendbe. A polgári életbe is ehhez alkalmazkodik az egyházzal szorosan összefüggő iskolai év.
Az egyházi év célja, hogy Jézus Krisztus életébe bekapcsolódjunk, azt ünnepeinkben átéljük, és így az ő képe állandóan megújuljon bennünk.
Az egyházi év ünnepeit két csoportba osztjuk. Az állandó ünnepek dátum szerint minden évben ugyanarra a napra esnek (pl. december 25.) . A változó ünnepek pedig követik a húsvét évenkénti változását. A húsvét ugyanis dátum szerint különböző napra esik. Minden évben a hold járásától függ. Pontos napja a tavaszi napéjegyenlőséget (március 21.) követő holdtölte utáni vasárnap. Legkorábban tehát március 22-én, legkésőbben pedig április 25-én lehet.
Az egyházi évet nagy ünnepkörökre osztjuk. Naptár szerint első a karácsony ünnepköre. Ez november 15-én kezdődik és december 31-ig tart. Az Úrjelenés ünnepköre rövidebb: január 2-től 14-ig tart.
A húsvéti készület ideje 10 hét. A húsvét előtti, úgynevezett triódkezdő vasárnaptól egészen az ünnepig tart. A húsvét ideje pedig még a pünkösd ünnepét is magában foglalja és egészen a Mindenszentek vasárnapjáig tart. A szorosan vett húsvéti időszak ebből az első 40 nap, Jézus mennybemeneteléig.
A többi időt azzal jelöljük, hogy pünkösd után hányadik vasárnapon vagyunk.
A nyári időszak két jellegzetes ideje a Péter-Pál ünnepére és az Istenszülő elhunytára előkészítő idő. Ez az utóbbi augusztus l-14-ig tart. Az apostolok ünnepére viszont a pünkösd változó időpontja miatt változó hosszúságú idővel készülünk. Kezdete a pünkösd utáni 2. hétfő. Vége természetesen az ünnep napja. Több évközi eső ünnepnek is van elő és utóünnepe. Az előünnep általában egy nap, az utóünnep általában nyolc nap.
A Jézus Krisztus személyéhez közvetlenül kapcsolódó ünnepeket nevezzük az Úr ünnepeinek. Ezek közül a húsvét, a karácsony és az Úrjelenés ünnepeiről külön emlékezünk meg.
Az Úr többi ünnepét két csoportra osztjuk. A karácsonyhoz kapcsolódóak és az attól függetlenek.
Karácsony, Jézus Krisztus születése, előtt kilenc hónappal ünnepeljük Jézus Krisztus fogantatását, az Örömhírvételt. Az ünnep szertartásai a bibliai eseményt állítják elénk: Gábor főangyalt az örömhír hozóját; Máriát, aki engedelmesen fogadja az Isten akaratát, és ennek eredményeképpen megtestesül Krisztus. Mária Istenanyává lesz.
Az ünnep népies elnevezése Mária szerepét hangsúlyozza. Gyümölcsoltó Boldogasszonynak nevezi ezért a március 25-i ünnepet. A szertartási rend nem mond ellene ennek a népies elnevezésnek. Máriát ugyanis együtt ünnepeljük a megtestesült Krisztussal.
Csak Gábor főangyal emlékezete marad az ünnep másnapjára.
Az ünnep legtöbbször a böjti időre esik. Szertartásait így összekapcsoljuk a böjti renddel. Az ünnep előestéjén nagy esti zsolozsmát végzünk litiával és utrenyével.
Hétköznapokon Aranyszájú szent János szövegeivel végezzük az áldozati Liturgiát és a másnapi vecsernyével egybekapcsolva.
Az ünnep nagyságára mutat, hogy nagypénteken is végzünk Liturgiát, illetve van szentség kiszolgáltatás, ha egybeesik gyümölcsoltóval. Sőt még húsvét első napján is együtt ünnepeljük a két ünnepet, ha a húsvét március 25-re esik.
Ugyancsak Jézus Krisztus születésének ünnepe határozza meg annak nyolcadik napját, január l-jét, Jézus névadásának ünnepét. Mivel ugyanezen a napon nagy szent Bazilnak is ünnepet tart az egyház, ezért a Bazil Liturgiát imádkozzuk. Ha vasárnapra esik az ünnepet litiával tartjuk.
A Krisztus-születés negyvenedik napján, február 2-án van az Úrtalálkozás ünnepe. A zsidó törvény előírása szerint a 40 napos Jézust szülei Jeruzsálembe vitték bemutatni. Ekkor találkozott az agg Simeon prófétával. A találkozás gyümölcse az Újszövetség egyik legszebb himnusza: Simeon hálaadó éneke. “Most bocsátod el Uram, szolgádat…”. Ezt az imát minden áldozati Liturgia végén elimádkozza a pap. Ünnepélyesen el szoktuk ezt énekelni a vecsernyében (a fényeshét kivételével) . Az utóbbi időben temetések végén is felcsendül a sírnál.
Fenti, karácsonyhoz kapcsolódó ünnepeken kívül két nyilvános ünnepet szentelünk még az Úrnak. Mindkettő fényes, litiás ünnep. Ha akármelyik vasárnapra esik, kiszorítja a feltámadás szertartását.
Szeptember 14-én a szent kereszt felmagasztalását ünnepeljük. Az ünnep kialakulásáról a 4. könyvben tanultunk. Az egyház ezen az ünnepen liturgiával nagypénteki hangulatot áraszt. Ősi szokás szerint szigorú böjtöt rendel el. Ilyenkor nemcsak hústalan napot tartunk, hanem semmilyen állati eredetű ételt nem fogyasztunk (hús, zsír, tej, tojás stb) . Az ünnep utrenyéjén körmenet után a tetrapodra helyezzük a keresztet, és egy hétig csókolásra kint hagyjuk.
Augusztus 6-án Jézus Krisztus színeváltozásának ünnepét tartjuk. Ezen a napon arra a bibliai jelenetre emlékezünk, amikor Jézus három kiválasztott tanítványával felment a Tábor hegyére, és ott színében elváltozott. Megmutatta nekik istensége dicsőségét, amennyire képesek voltak azt felfogni. Ez az ünnep tartalmával, mondanivalójával egyik formálója a keleti szertartású ember lelkivilágának.
Hitünk erősítésére nekünk is kötelességünk bekapcsolódni ezekbe az ünnepekbe. Az ünnepek segítségével tudom kialakítani magamban Jézus Krisztus képét.
Az Úr nyilvános ünnepein kívül augusztus 16-án templomi ünnepen emlékezünk meg Jézus Krisztus nem kézzel festett képéről. Ezt a hagyomány szerint Abgár edesszai királynak küldte el Jézus Krisztus. A király látni szerette volna, mert gyógyulást remélt tőle. Jézus pedig egy kendőre nyomta arcát, és azt küldte el Abgárnak. A képet a képtisztelet megerősítésére ezen a napon vitték át Konstantinápolyba a X. században. Más hagyomány Jézus igaz képéről másképp emlékezik meg.
Az Istenszülő Szűz Máriát az egyház különös tisztelettel veszi körül. Ez a kiemelkedő szeretet megtalálható liturgikus életünkben is. A liturgia nyilvános ünnepekkel kíséri végig az Istenszülő életének eseményeit.
Születésnapját szeptember 8-án fényesen ünnepeljük, lítiával. Ez örömet hirdet az egész világnak. Az ünnepet a népnyelv Kisboldogasszonynak nevezi. Három éves korában teljesítették szülei Istennek tett ígéretüket. Máriát a templomba vezették, hogy ott nevelkedjék, ott készüljön hivatására. Ezt az ünnepet, az Istenszülő templomba vezetését november 21-én lítiával tartjuk. Így énekelünk: “Üdvözítőnk legtisztább hajléka”, aki “ma mutattatik be az Úr házába.”
Március 25-én, az Örömhírvétel napján együtt ünnepeljük Jézust és Máriát.
Az ünnepi énekekben többször ismételjük Gábor főangyal köszöntését: “Üdvözlégy malaszttal teljes, az Úr van teveled.”
December 26-án, karácsony másodnapján Mária istenanyaságáról emlékezünk meg. Február 2-án szintén Jézussal együtt ünnepeljük Máriát, aki Jézus bemutatásával teljesítette az ószövetségi törvényt.
Augusztus 15-e az Istenszülő szűz Mária legnagyobb ünnepe. Elszenderedését (elhunytát) és mennybevitelét ünnepeljük fényes külsőségek között. Erre az ünnepre augusztus 1-től bűnbánati idővel készülünk. Ezzel is kifejezésre juttatjuk az ünnep nagyságát. Sok templomban akaftiszt éneklésével készülnek a hívek az ünnepre. Szertartási rendünk egyik legkülönlegesebb éneke az ünnep elővecsernyéjén csendül fel. Ebben mind a nyolc hangot váltogatjuk egy énekben versszakonként. Az ünnepet a népnyelv Nagyboldogasszonynak nevezi.
A XI. században alakult ki az Istenszülő oltalmának ünnepe. Ezt október l-én tartjuk. Azt köszönjük meg ezen az ünnepen Máriának, hogy ő szünet nélkül imádkozik érettünk Istenhez.
E nyilvános ünnepeken kívül liturgiánk templomi ünnepekkel is kifejezi Mária-tiszteletünket. Július 2-án, augusztus 31-én az Istenszülő öltönyéről és övéről emlékezünk meg, vagyis ereklyéiről.
A hagyomány szerint Mária testét elszenderedésekor Jézus megdicsőítette, felvitte a mennybe. Ezt a hagyományt énekeljük meg augusztus 15-én: “Legtisztább testedet a mennybe vivék…” Így az utókorra csak Mária ruházata maradt ereklyeként.
Július 2-án a népi hagyomány arról is megemlékezik, hogy Mária meglátogatta Erzsébetet. Ezt a templomi ünnepet népiesen Sarlósboldogasszonynak is nevezzük.
Hazánkban külön megemlékezünk a máriapócsi könnyezések évfordulóiról, Illés próféta ünnepén és augusztus 1-jén.
Ősi ünnepünk volt december 9., a szent istenős, Anna csodálatos foganásának napja. Ezt ma csak templomi emléknapként tartjuk meg. Ennek az ünnepnek különlegessége, hogy kánonját ugyanaz a Krétai szent András írta, aki a bűnbánati nagy kánont szerezte.
Az ünnepi megemlékezéseken kívül az Istenszülő tiszteletére bármikor énekelhetünk akaftisztot, vagy a parakliszt, amiről a 3. könyvben beszéltünk.
Mária tiszteletünk sohasem öncélú. Márián keresztül mindig Jézushoz akarunk közelebb jutni. Istent akarjuk imádni. Ezt fejezi ki az Istenszülő ábrázolás módja is. Ikonjain Máriát soha nem ábrázoljuk egyedül, mindig csak Jézussal együtt. Legtöbbször úgy, hogy Mária Jézusra mutat, jelezve, hogy őt azért tiszteljük, mert Istenhez vezeti tisztelőit, és Isten előtt szól tisztelőiért.
A Szentírás több helyen emlékezik meg az angyalokról. Az Újszövetségben legismertebb a szerepük a karácsonyi eseményeknél. A feltámadásnál ők fogadják a kenethozó asszonyokat a sírnál. Az örömhírvételnél pedig Gábor főangyal mutatkozik be és közli Máriával Isten akaratát.
Minden esetben küldöttekként, hírvivőkként szerepelnek. Görög nevük, angelosz is azt jelenti küldött, követ. Feladatuk, hogy Isten üzenetét közöljék az emberekkel, és így egyszerre szolgálják az Istent és az embereket.
Ezt a szolgálatot az egyház mindig méltányolta, és az angyalok liturgikus tiszteletével viszonozta. Az angyalok tiszteletét liturgia három formában állítja elénk:
1.) Minden hétfőt az angyalok tiszteletének szentel. Erről már tanultunk.
2.) Az év több napján ünnepet szentel az angyalok tiszteletére, közöttük egy nyilvános ünnepet.
3.) Az egyházi év ünnepein az angyalok szentírási szerepét hangsúlyozza.
Nyilvános ünnepet szentelünk szent Mihály és Gábor főangyaloknak és az összes mennyei erők tiszteletére. Őseink nagyon komolyan vették az angyalok tiszteletét és ezt az ünnepet. Kitűnik ez abból is, hogy igen sok templom szent Mihály tiszteletére van szentelve. November 8-án tartja templombúcsúját. Szent Mihály főangyal a védőszentje a máriapócsi bazilikának is.
Az angyalok tiszteletére az egyház templomi emléknapokat is tart. Így például szent Mihály kolosszei csodájáról emlékezünk meg szeptember 6-án. A március 25-i ünnep másnapján az örömhírt hozó Gábor főangyalt köszöntjük. Július 13-át pedig azért szenteljük Gábor főangyal tiszteletére, hogy azokban a templomokban, amelyeknek ő a védőszentje, búcsút tudjanak tartani. Hiszen március 26. legtöbbször a böjti időre esik. Vasárnapokon a 4. és a 6. hang feltámadási tropárjaiban az angyalok húsvéti szerepét állítjuk magunk elé: “Angyali erők jelentek meg, Uram, a te sírodon…”, “A föltámadás örvendetes hírét az angyaltól megtudván az Úr tanítványai…”
A földtámadási szertartás egyik legfőbb énekét pedig így kezdjük: “Angyal kiáltá a Kegyteljesnek…”
Karácsonykor az angyalok szentírási énekét zengjük és a pásztorokkal együtt örömmel hallgatjuk az üzenetet. Az Örömhírvétel ünnepi énekei pedig Gábor főangyal szerepét állítják elénk. A Liturgiában, istenszolgálatunkkal az angyalokat mi helyettesítjük, képviseljük. Ezt így fejezzük ki énekünkkel: “Kik a kerubokat titkosan ábrázoljuk…“
Olyan tökéletesek legyetek, mint mennyei Atyátok! Ezt a feladatot bízta Jézus tanítványaira. Minden kereszténynek kötelessége erre a tökéletességre törekedni. Aki Isten kegyelméből egy erényt tökéletesen gyakorol, az eljut a szentségre. Minderről már a IV. könyvben tanultunk.
Az egyház mindennap megemlékezik egy vagy több szentről. Ezt a napi szentet liturgikus tiszteletben részesítjük. Segítségüket kérjük a liturgiákban. Az áldozati Liturgiában az átváltoztatás után emlékezünk meg a szentekről. Kérjük Istent, hogy összes szentjeinek könyörgése által kegyesen tekintsen ránk.
Mindennap liturgikus megszentelésébe beiktatjuk a napi szent tiszteletét. Így a vecsernyékben, utrenyékben és a többi zsolozsma imádságban énekeket mondunk tiszteletükre.
Mindnyájan nevet kaptunk a keresztségben. Ez a keresztnevünk. Általában erre egy szent nevét választották szüleink. Ő a megkeresztelt ember védőszentje. Amikor az egyházi naptár a védőszent tiszteletét írja elő, akkor tartják a róla elnevezettek a névnapjukat. (A polgári naptárak gyakran eltérnek az egyház naptártól.)
Egyes szenteket, akik vagy koruknak voltak kiemelkedő egyéniségei, vagy később vált a tiszteletük általánossá, az egyház nyilvánosan ünnepel.
A nyilvánosan ünnepelt szentek közül először Keresztelő szent Jánosról kell megemlékeznünk. Keresztelő szent Jánosnak szentelünk minden keddi napot. Ezenfelül két nyilvános és több templomi ünnepen is tiszteljük.
Hat hónappal Jézus előtt született, ezért június 24-én ünnepeljük a születésnapját. A szenteknek csak haláluk évfordulóját, mennyei születésnapjukat szoktuk ünnepelni. Keresztelő János kivétel ez alól. Születésének körülményeit szent Lukács evangelista is szükségesnek tartotta leírni. Ennek a bibliai leírásnak szellemében örvendezünk születése fölött.
Kilenc hónappal János születése előtt, szeptember 23-án fogantatásáról is megemlékezünk csendes templomi ünneppel.
János a Jordánban keresztelt. Itt jelent meg előtte Jézus, akinek keresztelkedéséről az Úrjelenés ünnepén emlékezünk meg. Másnap január 7-én az esemény mellékszereplőjének, a keresztelőnek szentelünk emléknapot.
János Heródesnek, a királynak is nyíltan a fejére olvasta bűneit. Ezért Heródes bebörtönözte, majd a húsvét előtti időben fejét vétette. János testét tanítványai eltemették, de fejét Heródes palotájának kertjében rejtették el.
Hosszú idő után két, Jeruzsálembe zarándokoló szerzetes talált rá, akiket maga a szent vezetett látomásban. Erről az eseményről február 24-én emlékezünk meg. Valószínűleg ez éppen a fejvétel napja.
Az ünnepet azonban őseink, hogy az ne essen a nagyböjt idejére, augusztus 29-ére tették. Ezen a napon ősi hagyományunk, hogy bűnbánatunk és Keresztelő szent János iránti szeretetünk jeléül szigorú böjtöt tarunk.
Nem véletlenül került a fejvétel ünnepe augusztus 29-re.
Az idők folyamán ugyanis a levágott fej még kétszer elveszett. Az egyik megtalálás napja épp augusztus 29-e volt. A másik megtalálásról is megemlékezünk május 25-én. A tanítványok úgy vélték, hogy Keresztelő János személyében Illés próféta jött el újra. Liturgiánk is így nevezi Illést: “Krisztus eljövetelének második előhírnöke;” Kettőjük tiszteletét összeköti azzal, hogy mindkettőt testben megjelent angyalnak nevezi. Mind kettőjük életben kidomborítja, hogy a királyt nyilvánosan megszégyenítette. Illés próféta ünnepét július 20-án tartjuk.
Keresztelő szent János születése, vagy Illés próféta ünnepén szoktuk megáldani a gyógyfüveket.
Nyilvános lítiás ünneppel emlékezünk meg a szeretet szentjéről Müra városának püspökéről december 6-án; valamint Péter és Pál főapostolok vértanúságáról június 29-én. E két ünnephez népi szokások is kapcsolódnak, így a vallástól távol állók is ismerik ezeket.
A vértanuk közül szent István első vértanúra karácsony harmadik napján; szent György nagyvértanú emlékére április 23-án tartunk ünnepet. Régebben szent Demeter nagyvértanú napját is nyilvánosan ünnepeltük (október 26-án) .
Nagy szent Bazilnak, akit jól ismerünk, emlékünnepét január 1-jén tartjuk és megemlékezünk róla január 30-án is, amikor Aranyszájú szent Jánossal és Hittudós szent Gergellyel együtt ünnepeljük. Ez az ünnep kifejezi azt is, hogy Isten előtt minden szent egyenrangú.
Ha Isten előtt minden szent egyenrangú, akkor ésszerű, hogy minden szentnek közös ünnepet is tartsunk. Azért is indokolt ez, mert a naptárban nem tudunk minden szentet felsorolni. Nem is ismerünk minden szentet. Az emberek benső életébe ugyanis nem láthatunk bele.
Az egyház ezért a pünkösd utáni vasárnapot az összes szent tiszteletére szenteli, és “Mindenszentek” vasárnapjának nevezi.
A karácsonyi és a vízkereszti idő szertartásai
November 15-én kezdjük meg a karácsony előkészületi idejét. A zsolozsma megszokott imái helyett az Istenszülő istenanyaságáról emlékezünk meg. A hétköznapi utrenyének böjti jellege is van. Az ünnepre testi önmegtagadással is készülünk, előkészületi böjtöt tartunk.
November 21-én felcsendül templomainkban a karácsonyi kánon: “Krisztus születik…” Ennek dallama hangulatilag, tartalma lelkileg készít fel Krisztus születésére. Ez a következő vasárnapok utrenyéjének központi éneke.
Őseink bizonyára tudatosan helyezték a készület idejének középpontjába szent Miklós ünnepét. A karácsony Isten emberszeretetét hirdeti. Szent Miklós püspök is a szeretet szentje.
Méltó készület rá a szeretet szentjének ünnepe. Nyilvános istentiszteleten, a december 6-a elővecsernyéjén csendül fel az istenanya dicsérete. Az egész természet készül Krisztus születésére: a puszta, a barlang, a jászol, a furulyázó pásztorok, a kincseiket készítő perzsiai bölcsek. Ez a készülődés minket is arra indít, hogy Máriát dicsérve, vele együtt elmélkedjünk a megszülető Krisztusról.
A megváltó várás liturgikus idejében öt prófétát tisztelünk egy-egy hétköznapon. Nem véletlen ez, hiszen a próféták jövendölték meg Krisztus születését. Ők készítették fel a zsidó népet az első karácsonyra.
A karácsony előtti két vasárnap a készület csúcspontja. Előbb Jézus testszerinti őseiről: Ábrahámról, Izsákról és Jákobról – a pátriárkákról emlékezünk. Velük együtt Dániel prófétáról és a három ifjúról a tüzes kemencéből. A másik vasárnap pedig Ádámtól szent Józsefig mindazokról, akik várták az ígéret teljesedését, az ószövetségi szentatyákról.
Ezekkel az előünnepi eseményekkel jutunk el a karácsonyig. Ezek készítenek fel minket arra, hogy az ünnep kegyelmeit be tudjuk fogadni.
Az ünnep liturgiája hallatlanul gazdag. A vigílián, az ünnep előtti napon délelőtt királyi imaórákat végzünk. Ezen végig imádkozzuk azokat a zsoltárokat, amelyek a Megváltó születéséről jövendölnek. Az imaórák énekeiben magunk előtt látjuk a szállást kereső Máriát és Józsefet. Tanúi vagyunk a készület utolsó óráinak. A szentírási részekben halljuk a születést jövendölő prófétai szavakat, azok teljesülésének történetét, és az első keresztények tanúságtevését a karácsony szelleméről.
Az ünnep vigíliáján, hogy figyelmünk teljesen a lelkiekre összpontosuljon, ősi hagyományunk szigorú böjtöt rendel. Az ünnep vecsernyéjét megosztva végezzük. Első felét a vigília Liturgiájával kapcsoljuk össze. A Liturgiát hétköznapokon nagy szent Bazil imáival mondjuk. A vecsernye többi részét a nagy esti zsolozsmába építjük bele.
A nagy esti zsolozsmát sokfelé – Krisztus születésének hagyomány szerinti órájában – éjfélkor kezdik. Bevezetésül Izaiás énekét zengjük nagy ünnepélyességgel: “Velünk az Isten…” Azután a vecsernye második részét imádkozzuk litiával. A litiai áldás után nyomban az utrenyét énekeljük.
Az egész szertartás igazán felemelő istentiszteletünk. Tartalmi mondanivalója és hangulata a figyelmes résztvevő előtt feltárja Krisztus születésének titkát.
A karácsony első napjának áldozati Liturgiája kiegészíti a szent éjszaka hangulatát. Az antifona zsoltárversében felelünk az Istennek irántunk megnyilvánuló szeretetére: “Hálát adok neked, uram teljes szívemből…” A prokimen feladatunkat állítja elénk:” Az egész föld imádjon téged…” Az áldozási vers pedig összefoglalja, miért kell hálát adni: “Váltságot küldött az Úr az ő népének.”
Ha a karácsony vasárnapra esik, akkor az ünnepen Nagy szent Bazil Liturgiáját végezzük, és az oktoéch feltámadási énekei teljesen elmaradnak.
Az ünnep első napján a napkeleti bölcsek hódolatáról is megemlékezünk. A második nap az Istenszülőé, a harmadik szent István első vértanú emléknapja.
A karácsony utáni vasárnapon Jézus testszerinti rokonairól emlékezünk meg. Közöttük elsősorban Dávid királyról, a zsoltárok szerzőjéről. Józsefről, Jézus nevelő apjáról. Jakabról, aki egyesek szerint szent József első házasságából született fia, Jeruzsálem első püspöke, a jeruzsálemi Liturgia összeállítója volt. Nevezetesebb egyházközségek ezen a napon és október 23-án az Ő Liturgiáját végzik.
A IV. század közepéig Jézus Krisztus születését, megkeresztelkedését és a Szentháromság kinyilatkoztatását egy napon, január 6-án – ünnepeltük. A karácsonyt 380 körül kezdték külön ünnepelni.
Ma a két ünnepet úgynevezett szabadnapok kapcsolják egybe, vagyis karácsony és vízkereszt vigíliája között nincs semmiféle böjt.
A vízkereszt vigíliája éppúgy szigorú böjti nap, mint a karácsonyé. Egyébként a két ünnep liturgikus rendje párhuzamos. Január 6-án ugyanazokat a szertartásokat végezzük, mint karácsonykor, de vízkereszti szövegekkel.
A királyi imaórák zsoltárai az önmagát kinyilatkoztató Isten nagyságát és irgalmát állítják az imádkozó elé. Az imaórák énekeiben pedig Jézus megkeresztelkedésének eseménye elevenedik meg előttünk. A szentírási olvasmányok alapgondolatát Izaiás prófétánál találjuk meg: “Íme az Isten önmaga jön és szabadít meg titeket.”
A vízkereszt vigíliáján is Bazil Liturgiát végzünk vecsernyével, nagy esti zsolozsmát litiával és utrenyével. Ha az ünnep vasárnapra esik, akkor a Bazil Liturgiát az ünnep napján végezzük.
Az áldozati Liturgia antifónái a vízkereszt jelentőségét fejezik ki. A zsidók húsvéti zsoltárait, az Alleluja zsoltárokat, énekeljük. Az áldozási vers Isten kegyelmének megjelenésére emlékeztet. A prokimen a megvilágosító Istent nevezi áldottnak.
A vízkereszt ünnepköre január 14-ig tart. Az ünnepkör liturgiailag kiemelkedő napjai a vízkereszt előtti szombat és vasárnap. Ezek Keresztelő Szent János működését állítják elénk. A vízkereszt utáni szombat és vasárnap a 40 napi imával és böjttel tanításra készülő Krisztust, illetve a tanítás megkezdését mutatják be.
Mielőtt Jézus Krisztus tanítani kezdett, 40 napon át a pusztában böjtölt és imádkozott. Tanítványainak is ezt hagyta meg: Amikor ő már nem lesz velünk, követőinek is böjtölni kell.
Jézus akarata szerint az egyház böjti napokat és böjti időket rendel el. Az egész év folyamán böjti nap a szerda és a péntek. Azért ezek a napok, mert szerdán a kereszt alatt álló Istenszülőre, pénteken pedig a keresztre feszített Jézusra emlékezünk. Az ő szeretetüknek emléknapjai ezek. A böjti időkkel pedig mindig valamilyen nagyobb ünnepre készülünk fel. A nagyböjttel Krisztus feltámadásának ünneplésére készülünk.
Mi a böjt? Három dolog tartozik hozzá: A legfontosabb a böjtben a bűnbánat, a megtérés. Istenre jobban oda akarok figyelni. Figyelmesebben, esetleg egy kicsit többet imádkozom. Többet törődök lelkemmel, üdvösségemmel.
A második dolog, hogy igyekszem több jót tenni. Nemcsak magamra figyelek jobban, hanem embertársaimra is. Észreveszem a jócselekedetek alkalmát.
A harmadik, hogy megfékezem egy kicsit a testemet. lemondok olyan dologról, ami jól esne. A régi embereknek az jelentette az ünnepet, ha húst ettek. Ezért a böjtben nagy szerepe volt annak, hogy mit esznek, illetve mit nem esznek. Ennek emlékére mi is hústalan napot tartunk egyes böjti napokon, sőt némelykor más állati eredetű ételről is lemondunk (pl.: zsír, tej, tojás) . Lemondhatunk természetesen a nagyböjtben, vagy más böjti napokon az édességről, a szórakozásokról (mozi, televízió) . Vagyis arról, ami most a legkedvesebb nekünk. Egy a fontos: imával, jócselekedettel, lemondással mindig azt akarjuk kifejezni, hogy szeretjük az Istent, hiszen Ő nagyon szeret minket.
A nagyböjt a húsvét előtt hét héttel hétfőn kezdődik. Őseink végig szigorú böjtöt tartottak, lemondva minden állati eredetű ételről.
Mi is tartunk szigorú böjti napokat. Ezek pl. nagyböjt első napja és nagypéntek. A nagyböjtnek különleges istentiszteletei is vannak. Ezekről később fogunk tanulni.
Húsvét előtt tíz héttel kezdi meg az egyház a liturgikus felkészülést az ünnepre. E felkészülés szertartásának menetét külön liturgikus könyv, a triodion tartalmazza. A könyvről az egyházi évnek ezt a részét is triodionnak nevezzük.
Az elnevezés eredete az három (tri) ódás kánon, amelyet ebben az időben énekelni szoktunk.
A triódot három részre oszthatjuk: az előböjt, a nagyböjt, és a nagyhét.
Az előböjt időszaka négy vasárnapot foglal magába. A vámos és farizeusról nevezett vasárnap arra tanít, hogy alázatosak legyünk, mert Isten a kevélyeknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.
Az előböjt második vasárnapján a tékozló fiúról szóló példabeszédet olvassuk fel. Eszerint nem számít milyen mélyről indulunk el a bűnbánat útján. A mennyei Atya a legnagyobb bűnösöket is tárt karokkal várja.
Az utolsó ítélet képét állítja elénk a húshagyónak nevezett vasárnap. A vajhagyó vasárnap liturgiái pedig az ősszülők engedetlenségét és annak következményét mutatják be. Életükből tanulva, a böjt küszöbén bölcsességet és értelmet kérünk Istentől, hogy a jót követni tudjuk, a rossznak pedig ellene álljunk.
Az előböjt utrenyéiben az evangélium után bűnbánati énekeket énekelünk.
Az időszak legszebb liturgikus énekét is az utrenyében énekeljük, a tékozló fiú vasárnapjától. A 136. zsoltár verseit, amelyekben a zsidók babiloni fogságára emlékezünk. Kérjük benne Istent, hogy amint a zsidókat a babiloni fogságból kiszabadította, úgy mentsen meg minket a bűn fogságából.
A nagyböjt öt vasárnapja közül kettőnek van ősi liturgikus tartalma. Az első vasárnap az igazhitűség, az orthodoxia vasárnapja. A képtisztelet diadala ez a nap. Szent Bazil tanítása szerint a képek tisztelete azok eredetijére száll. Ezért helyes, ha az üdvözítő képe előtt meghajlunk.
A harmadik vasárnap a kereszthódolás. Ennek hetében templomaink közepére, a tetrapodra helyezzük a keresztet. Ugyanúgy, mint a keresztfelmagasztalás hetében. Kifejezzük vele hódolatunkat és hálánkat a Megváltó előtt.
E két vasárnap az egyházi év főünnepei közé tartozik, mivel Liturgiájuknak saját antifonája van.
A nagyböjt többi vasárnapja liturgikus rendjében Palamita szent Gergely, Lépcsős szent János és egyiptomi Mária tiszteletét is végezhetjük.
A nagyböjt szombatjainak is sajátos liturgiájuk van. Az első szombaton szent Tivadar nagyvértanúra emlékezünk, és koliba (főtt, édes búza) áldást végzünk. A következő három szombat a halottak emlékezete. Az 5. szombat utrenyéjében énekeljük az akaftisztot, az Istenszülő Szűz Mária tiszteletére. Ebben tulajdonképpen az Istenszülő oldaláról közelítjük meg Jézus Krisztus fogantatásának, az örömhírvételnek ünnepét.
A nagyböjt nem Krisztus szenvedéstörténetének emlékezete, hanem a bűnbánat ideje. Ennek ellenére a 4. és az 5. vasárnapon az evangéliumban Jézus jövendölését is hallhatjuk várható szenvedéseiről.
A nagyböjt hétköznapjaira nincs előírva Liturgia. A vecsernyén és a VI. imaórán viszont részeket olvasunk fel az Ószövetségi Szentírásból. A különböző szertartásokban gyakrabban énekelünk Alleluját.
Ez a szó héber eredetű. Annyit jelent: Dicsérjétek Istent! Mi bűneink bocsánatát kérve mondunk dicséretet.
Minden szertartásnak böjti jellege van, kivéve a szombat esti vecsernyét. A vasárnapi utrenyében a böjti időben is Krisztus feltámadására emlékszünk, de bűnbánati éneket is mondunk.
Minden hétköznapi szertartást böjti renddel fejezünk be. Ennek központi imája szent Efrém fohásza, melyben arra kérjük életünk Urát, tartsa tőlünk távol a rosszat, különösen a jó elmulasztásának bűnét, és erényekkel ajándékozzon meg minket.
Szent Efrém fohászát tanuld meg, hogy a böjt folyamán magán imádságodban is elmondhasd mindennap.
A nagyböjtnek két jellegzetes szertartása van: Az előszentelt Liturgia, a másik Krétai szent András bűnbánati nagy kánonja.
E kánont szent András, Kréta főpapja a VIII. század fordulóján szerezte. A papok a böjt folyamán többször végigimádkozzák zsolozsmájukban. Nyilvánosan a nagyböjt 5. szerdáján este, a csütörtöki utrenye keretében végezzük.
Ez a szertartás 250 versben őszinte bűnbánatot fejez ki. A verseket a pap énekli, a nép meghajlással és bűnbánati előverssel vezeti be valamennyit.
A versek elénk állítják a bűn rosszaságát. Bemutatják az Ó- és Újszövetség bűnbánóit. Felhívják figyelmünket arra, hogy mi is bűnösök vagyunk, és a nagy bűnbánók példáját követve tartsunk bűnbánatot. Visszatérő példaképünk az egyiptomi Mária, akiről a böjt 5. vasárnapján és április l-jén is megemlékezünk. Ő a 4-5. században, a jeruzsálemi szent helyek hatására elhagyta erkölcstelen életét, és csaknem egy fél évszázadon át szigorúan vezekelt bűneiért.
A nagy kánon kiemelkedő éneke a konták. Ezt a böjt folyamán, sőt máskor is rendszeresen énekelhetjük. Elősegíti bűnbánatunkat, mivel azt tökéletesen ki is fejezi.
A nagyböjti szertartások közül az idén az előszentelt Liturgiával foglalkozunk.
Az előszentelt Liturgia ünnepélyes áldozás a vecsernye keretében. A nagyböjt hétköznapjaira nincs áldozati Liturgia előírva. A hívek viszont szerették volna ekkor is magukhoz venni az Eukarisztiát. Ezért vasárnap a pap elteszi a “megszentelt adományokat” és ezeket megváltásunk emléknapjain a vecsernye keretében kiosztja.
Az előszentelt Liturgiát évente 15 alkalommal végezzük. Mégpedig a nagyböjt hat szerdáján és hat péntekjén, valamint a nagyhét első három napján. Ősi szertartás, de általánossá tételéhez Dialógus szent Gergely nagyban hozzájárult. Ezért nevét az elbocsátóban meg is említjük.
Az előszentelt Liturgia dallamai ősi értékek. Mindenkinek ismerni kell azokat. A szertartás menete a vecsernyei bevezetés után három énekre épül fel. Az Uram tehozzád vecsernyei énekét kibővítjük. Csak két verset szoktunk énekelni, itt négyet énekelünk. Azután a Kerub-ének helyett énekelünk egy azonos tartalmú éneket, majd a Miatyánkot és egy hálaadó éneket. Az ekténiákat épp úgy elmondjuk, mint az áldozati Liturgiában.
Az előszentelt Liturgia nagyban hozzásegít a böjt helyes szellemének kialakításához. Bűnbánatunk jeléül többször letérdepelünk. Sőt a pap teljesen le borul, a szertartás folyamán többször is. Igazi lelki élmény. Ezért valóban tegyek félre minden földi dolgot, és egészítsem ki böjtömet azzal, hogy részt veszek az előszentelt Liturgián. Ez is segít húsvétra készülni.
Esztendőnként tízszer Nagy szent Bazil Liturgiáját végezzük templomainkban. Mivel ebből öt alkalom a triód idejére esik, kettő pedig a következő leckében tárgyalt időre, itt az ideje, hogy külön megemlékezzünk a Bazil Liturgia szépségeiről.
Tudjuk, hogy a bizánci Liturgia ősi formája Jeruzsálemben alakult ki. Összeállítását a hagyomány szent Jakabnak, az Úr rokonának tulajdonítja.
Az üldözések idején az utolsó vacsora eseményét helyenként más imákkal vették körül, de a szertartás felépítése, menete azonos maradt.
A IV. században, közel egy időben vezette rá a Szentlélek Aranyszájú szent Jánost és Nagy szent Bazilt, hogy a Liturgia végzésében valamilyen általános szabályt alakítsanak ki. János a Konstantinápolyban és környékén mondott imákat gyűjtötte össze és alkotta meg belőle a fővárosi Liturgiát. Ugyanezt tette Bazil Kis-Ázsiában. Mindketten saját imádságaikat is beépítették a nevükkel megjelölt Liturgiába. A Bazil Liturgia általában csak a csendes papi imákban tér el a konstantinápolyitól. Ezek az imák általában hosszabbak. Ezért a nép énekeit lassabban, ünnepélyesebb dallamon énekli.
“Valóban méltó” helyett legtöbbször a “Tebenned örvendez…” kezdetű himnuszt – Damaszkuszi szent János szerzeményét – szoktuk énekelni. Ennek páratlan szép dallama és bensőséges Mária tiszteletet sugárzó tartalma liturgikus énekeink kiemelkedő értéke.
Nagy szent Bazil Liturgiájának átváltoztatás körüli része megfogalmazásban pontosabb. Eszerint nem a szentekért, hanem a szentekkel együtt imádkozunk.
Különösen szép imát mond a pap a Liturgia végén, az amboni ima után: “Teljesítettük és tehetségünk szerint elvégeztük… üdvgondozásod titkát… Megteltünk halhatatlan életeddel… engedd, hogy a jövő életben is… méltónak találtassunk…” Az egész Liturgia értelmét, értékét és jövőbe mutatását foglalja össze ez az ima.
Évente tízszer végezzük szent Bazil Liturgiáját: a karácsony és vízkereszt vigíliáján, január l-jén (Nagy szent Bazil ünnepén), a nagyböjt öt vasárnapján, nagycsütörtökön és nagyszombaton.
Ezek közül négy alkalommal vecsernyével kapcsoljuk egybe. Ilyenkor a végzésnek ideje a legkorábbi délutáni óra. Este ezeken a napokon (nagyszombat kivételével) más szertartást végzünk. Nagyszombaton este a Bazil Liturgiát vecsernyével végezzük, és ezt előfeltámadásnak nevezzük. Az esztendő egyik legszebb szertartása.
A nagyböjt 6. péntekjén befejezzük a triodion használatát. Új liturgikus könyvet veszünk elő, amelynek pentekosztárion vagy virágos triód a neve. Ebben a könyvben találjuk meg a következő két ünnep, azután a nagyhét liturgiájának imáit. Ez tartalmazza a húsvét, a Jézus Krisztus mennybemenetele és a pünkösd szertartásait, egészen a “Mindenszentek” vasárnapjáig.
Két ünneppel kezdjük. A böjt hatodik szombatján Lázár, a negyednapos halott feltámasztását ünnepeljük. E feltámasztással Jézus nyomatékosan bizonyította szenvedése előtt saját istenségét. Egyúttal az általános feltámadást is el akarta hitetni. Erről emlékezünk az ünnep énekei alapján.
Az ősegyházban Lázár szombatja azok közé az ünnepek közé tartozott, amelyen a keresztség szentségét is kiszolgáltatták azoknak, akik erre felkészültek.
Lázár szombatjától az oktoéch használata szünetel. Másnap virágvasárnap. Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának ünnepe. Ezt az eseményt minden Liturgián magunk elé idézzük a nagy bemenettel. Amikor a pap a felajánlott kenyeret és bort az előkészületi asztalról az oltárra viszi. A virágvasárnap litiás ünnep.
Jézus Krisztus mint a béke királya vonult be Jeruzsálembe. A liturgia utal Melkizedekre, Sálem (Jeruzsálem ősi neve, a béke városa) királyára. Az elővecsernye olvasmányai között a Teremtés könyvéből azt idézzük, hogy nem veheti el senki a fejedelmi pálcát urától. Jézus Krisztus az Úr. Ide szenvedni és meghalni jön. De uralkodó marad mindörökké. Erre utalnak az ünnep énekei is.
Zakariás és Szofoniás próféták ekkor felolvasott jövendölései is megvalósulnak. Az ünnepet is és a liturgiáját is betölti a hozsánna, az öröm: “Áldott, ki az Úr nevében jön!”
Hozsánna a magasságban most ezt jelenti: Segíts, ki a magasságból jössz!
Örömünk jeléül az utrenyén barkát szentelünk. A megáldott gallyakkal a kezünkben, a templomból hazatérő hívek a jeruzsálemi gyerekeket jelképezik.
A nagyhét első három napján előszentelt Liturgiát végzünk. E három napon a reggeli istentiszteleten és az előszentelt Liturgián is van evangélium olvasás.
Nagycsütörtökön a délutáni órák egyikében nagy szent Bazil Liturgiáját végezzük a vecsernyével. Három eseményt állít elénk e nap liturgiája: A vecsernyei rész a pénzsóvár Júdás gonoszságára emlékeztet, és arra kéri az Istent, hogy őrizze meg lelkünket a hasonló bűntől.
Az evangélium bemutatja Jézus alázatosságát. Megmossa tanítványai lábát. Székesegyházainkban Jézus Krisztus képviseletében a püspök ma is meg szokta mosni evangélium olvasás közben 12 ember lábát.
A Liturgia egészében az Eukarisztia megalapítását ünnepli. E Liturgia végétől a nagyszombati Liturgiáig szünetel minden szentség kiszolgáltatás. Csak halálveszedelemben gyóntat, áldoztat a pap, és adja a betegek kenetét.
Napjaink szokása szerint nagycsütörtökön este végezzük a nagypénteki utrenyét. Ennek keretében olvassuk fel a 12 kínszenvedési evangéliumot. Az első az utolsó vacsora termébe vezet minket. Végighallgatjuk Jézus Krisztus búcsúbeszédét és főpapi imáját. A többi segít átélni Krisztus szenvedéstörténetét. Kilenc evangéliumi szakasz után harangszó van; a tizedik után már nincs és ettől kezdve a feltámadási szertartás megkezdéséig némák a harangok.
Nagypéntek szigorú böjt, parancsolt ünnep. Áldozati Liturgia nincs. Az ünnep főistentisztelete a sírbatételi vecsernye. Megváltásunkat, Jézus Krisztus kereszthalálát ünnepeljük.
Délelőtt a királyi imaórákat imádkozzuk a templomban. Ezek szentírási részeiben és énekeiben még egyszer átéljük a szenvedéstörténetet.
Délután a nagyszombati elővecsernyét végezzük. A vecsernye végén Krisztus temetését felidézve körmenetet tartunk, a Krisztus holttestét ábrázoló, vászonra festett ikonnal, a plascsenyicával. Közben az istenfélő Józsefre emlékezve énekelünk, aki a keresztfáról levett testet illő módon eltemette.
A körmenet végén a sírleplet a szentsírba helyezzük. Ezt a nagycsütörtöki Liturgia végén állítottuk fel a bezárt királyi ajtó elé.
A sírbatételi szertartás végén a hívek felváltva imádkoznak a szentsír előtt. Sokfelé éjszaka is váltogatják egymást.
A késő esti órák egyikében kis esti zsolozsmát végzünk, a szentsír előtt. – Szombaton reggel pedig az úgynevezett jeruzsálemi utrenyét. Ennek alapgondolata a csend, a nyugalom, hiszen Jézus a sírban pihen. Ez a nap a teremtés hetedik napjára emlékeztet minket, amikor az Úr megpihent, megszentelve a hetedik napot.
Nagyszombat este még mindig böjti liturgikus ruhában kezdi a pap a húsvét elővecsernyéjét, Nagy szent Bazil Liturgiájával.
A vecsernye 15 olvasmányából megismerjük az Ószövetség jövendöléseit és előképeit, amelyek Jézus Krisztus feltámadására vonatkoznak.
A Liturgiára a keresztelés közbeiktatásával tért át az ősegyház. Alleluja helyett ma is a 81. zsoltár verseit énekeljük, és közben a pap a böjti ruhát fehérre cseréli. A Kerub-himnuszt csak a mai napra előírt szöveggel, saját dallamon énekeljük. A “Tebenned örvendez…” kezdetű éneket is a “Ne sirass engem…” kezdetű énekkel helyettesítjük.
A Liturgia végén végezzük el a húsvéti litiai áldást. Joggal nevezzük ezt a szertartást előfeltámadásnak, hiszen külsőségeiben és hangulatában, főleg pedig lelki tartalmában minden a feltámadást hirdeti benne.
A húsvét főistentiszteletei a feltámadási szertartás és az ünnepi Liturgia. Ezekről már mindent tudunk 3. könyvünkből.
A húsvét utáni minden vasárnapnak külön liturgikus elnevezése van. A második vasárnap Tamás apostol történetének vagyunk tanúi, és halljuk Jézus szavát: “Boldogok, akik nem látnak és hisznek!”
A húsvét harmadik vasárnapján a kenethozó asszonyok hűsége gazdagítja lelkünket.
A további vasárnapokat a felolvasott evangéliumi történetekről nevezzük el. Az inaszakadtról, a szamariai asszonyról és a vakon születettről olvassuk az evangéliumot.
A húsvét ünnepkörében szent János evangéliumát és az Apostolok Cselekedetét olvastatja végig az egyház az áldozati Liturgiákon.
Az ünnepkörnek a vasárnapokon kívül nevezetes liturgikus napjai: az ünnepfelezés (húsvét és pünkösd között) ; az ünnepfelezés bezárása és a hatodik szerdán az ünnepzárás napja. A húsvét utáni 40. napon Jézus Krisztus felemelkedett a mennyekbe. Ez a csütörtök a Mennybemenetel ünnepe. A népnyelv áldozócsütörtöknek nevezi.
A Mennybemenetel Liturgiájának visszatérő éneke az 56. zsoltár 6. verse: “Magasztaltassál föl az egekbe Isten, és a te dicsőséged az egész földön.” Ezt a verset egyébként minden áldozati Liturgián elimádkozza a pap a két szentségi áldás között áldozás után.
A Mennybemenetel is fényes, litiás ünnep. Liturgikus énekeinek egy része már előremutat a pünkösdre. Ünnepköre a pünkösd előtti péntekig tart.
A Mennybemenetel utáni vasárnap a szent ötvened 7. vasárnapja. Ezt az első egyetemes zsinat atyáinak emlékére szenteljük..
Pünkösd ünnepétől számoljuk az úgynevezett közvasárnapokat. Az első “Mindenszentek” vasárnapjától a 36. Vajhagyó vasárnapig. Pünkösdtől kezdve minden szombaton és vasárnap Máté, majd Lukács evangéliumának őseink által fontosabbnak tartott, kiemelkedő részeit olvassuk végig az áldozati Liturgiákon. A nagyböjt vasárnapjain pedig Márk evangéliumára kerül sor. A pünkösd utáni hétköznapokon Máté, Márk és Lukács evangéliumait olvassuk, ősi szakaszbeosztás szerint.
A Szentlélek imádása és közreműködése egész liturgikus életünket átjárja. Minden istentiszteletünket a Szentlélek segítségül hívásával, a Mennyei Király-jal kezdjük. Az átváltoztatást, a Liturgia csúcspontján is a Szentlélek erejével visszük végbe. A Liturgia befejező énekei között pedig a Szentlélek himnusza csendül fel a pünkösd másodnapi utrenyéből: “Vettük a mennyei Szentlelket.”
Máriát az Isten választotta ki arra, hogy a Megváltó édesanyja legyen. Először Gábor főangyal köszöntötte így: “Üdvözlégy malaszttal teljes!” Azután Erzsébet – Keresztelő szent János édesanyja – fogadta örömmel: “Áldott vagy te az asszonyok között és áldott a te méhednek gyümölcse!”
Mi is ezekkel a szavakkal köszöntjük Máriát és hozzáfűzzük: “Mert szülted nekünk Krisztust, az Üdvözítőt, a mi lelkünk szabadítóját!”
A liturgiákban is köszöntjük őt. Az áldozati Liturgiában így énekelünk róla: “Valóban méltó dicsérni téged Istenszülő.” A vecsernyében és az utrenyében a változó énekek között a “Most és mindenkor…” kezdetű előversre legtöbbször az Istenszülő dicséretét énekeljük.
Az ekténiák utolsó könyörgésében is megemlítjük az összes szenttel együtt.
A liturgiák végén Bölcsességnek nevezzük Máriát. Ő valóban bölcsen mutatta meg mennyire szereti az Istent és embertársait.
(Gondolj az örömhírvételre, milyen engedelmes volt, és segítőkészségére a kánai menyegzőn) .
Az Istenszülőt a liturgiákon kívüli szertartásokon is köszönteni szoktuk. Így a parakliszban és az ő tiszteletére írt akaftisztokban. Ezenkívül sok olyan imát találsz imakönyvedben, amelyikben arra kérjük Máriát, hogy álljon mellénk, amikor Istenhez szólunk.
Helyesen és jól tesszük, ha az Istenszülő segítségét kérjük, mert ő mint Krisztus édesanyja tud és akar is segíteni rajtunk.
A paraklisz eredetileg nem Mária-ájtatosság. Tartalmával mégis az Istenszülőt köszöntjük és így közösségben leggyakrabban a paraklisszal fordulunk Máriához. Damaszkuszi szent János állította össze (róla, majd jövőre beszélgetünk) . Bármikor végezhetjük, de általában októberben és májusban szoktuk közösségben énekelni.
A paraklisz hasonlít felépítésében a reggeli istentiszteletre, de még inkább a feltámadási szertartásra. Itt is először tropárokat énekelünk utána a kánont. A kánon 6. ódája után a parakliszban evangéliumot olvasunk, mégpedig az oltár felé fordulva, mint a reggeli istentiszteleten és húsvét első napján a Liturgián. A kánon után sztihirákat énekelünk és ekténiát mondunk.
A paraklisz énekeit könnyen meg tudjuk tanulni, de a papi részt ne mondjuk hangosan. A kontákban a keresztények megszégyenülhetetlen pártfogójának nevezzük az Istenszülőt. A tropárban pedig arra biztatjuk egymást, hogy: “Siessünk buzgóan az Istenszülőhöz…” A kánon utolsó éneke talán a legszebb. Így kezdjük: “Valóban Istenszülőnek vallunk téged…” Az evangélium azt a történetet állítja elénk, amikor Mária meglátogatja Erzsébetet. Mi is bízunk benne, hogy minket is méltat látogatására, hogy nekünk is segít.
Szívesen vegyünk részt a parakliszon. Ezen az egyszerű, mégis olyan szép, Mária-tiszteletünket is kifejező liturgikus istentiszteleten.
Jézus Krisztus hét szentséget alapított. Ezek: keresztség, bérmálás, Eukarisztia, bűnbánattartás, házasság, egyházi rend és a betegek kenete.
A szentségek eszközei az Isten kegyelmének, az isteni életbe kapcsolják be a velük élőket. A szentségek mindig azt a kegyelmet adják, amire éppen szükségünk van.
Születésünkkor az eredeti bűntől kell szabadulni. Ez történik a keresztségben. Utána meg kell erősödni az isteni életben. Ehhez segít a bérmálás és az Eukarisztia. Időnként személyes bűneinktől kell megtisztítani a lelkünket. Ennek eszköze a bűnbánat szentsége, a gyónás. Sajátos hivatásunk a családalapítás. Hivatásunk teljesítéséhez ad segítséget a házasság szentségében az Isten. Ugyanígy hivatása azoknak, akiket erre az Isten kiválaszt, a szolgálati papság. Ennek a hivatásnak betöltéséhez ad kegyelmet az egyházi rend. Végül a célba érés, az örök életbe történő átlépéshez is segítségre van szükségünk. Ezt adja meg a betegek kenete.
Mindezeknek a szentségeknek a forrása a Liturgia, hiszen az a célja, hogy megszenteljen minket. A liturgikus helyek, idők, eszközök és főleg a szertartások, mind megszentelésünket mozdítják elé.
A Liturgiára és benne a szentségekre nem az Istennek van szüksége, hanem nekünk. Isten a mi szolgálatunk nélkül is Isten, mi viszont csak úgy tudunk az isteni életben részesülni, kegyelmet kapni, ha bekapcsolódunk a liturgiákba és részesedünk a szentségekben.
Természetesen az Isten, ahol akarja, nemcsak a természet rendjét töri meg, hanem a természetfeletti rendben is akkor részesít, amikor akar. Jézus Krisztus azonban azért alapított egyházat, liturgiát és szentségeket, hogy ezekben határozza meg a kegyelem általános, “rendes” útját.
A szentségek kiszolgáltatásának rendjét a Szerkönyv Euchológion tartalmazza. Könyvünk befejező részében e hét szentséget kell részletesen megismerni.
Ősszüleink bűnét az emberi természettel együtt mindnyájan örököljük. Mindenki eredeti bűnnel születik. Üdvösségünk feltétele, hogy megszabaduljunk az eredeti bűntől. Erre a célra alapította Jézus Krisztus a keresztség szentségét. Ennek a szentségnek felvételével leszünk egyúttal az egyház tagjai. Ez az a kapu, amelyen keresztül belépünk az egyházba.
A keresztséget az első keresztények idején általában felnőtteknek szolgáltatta ki az egyház. A keresztelésre előkészítő oktatáson vettek részt, majd hitjelöltekként kapcsolódhattak be a Liturgia tanító részébe. Meghatározott napokon történt a keresztelés. Ma ezeken a napokon az áldozati Liturgiában “Szent Isten…” helyett ezt énekeljük: “Akik Krisztusban keresztelkedtetek…” Ezek közül a napok közül elsősorban Lázár-szombatján és nagyszombaton volt mindenütt keresztelés.
Az ősegyházban is általános gyakorlat volt, hogy keresztény szülők újszülött gyermekeit megkeresztelték. Ilyenkor a keresztszülők mondták el a gyermek helyett a hitvallást.
Ma általában csecsemőket keresztelünk. A pap a keresztség szentségét a szülők kérésére szolgáltatja ki. A keresztszülők kiválasztása is a szülők kötelessége.
Keresztszülő csak vallását gyakorló, lehetőleg katolikus legyen, aki vállalja a felelősséget keresztgyermeke lelki fejlődéséért. A szülőknek és a keresztszülőknek a parókus által meghatározott módon keresztelési oktatáson kell részt venniük. Ha felnőtt akar keresztelkedni, akkor neki kell több oktatáson megjelennie, és a keresztelés előtt hitéről vizsgán is tanúságot kell tennie.
Az ősegyház gyakorlatához hasonlóan az egyház ma is bevonja a közösséget a keresztség kiszolgáltatásába. Megkívánja, hogy a keresztelendő minél több hozzátartozója és az egyházközség templomi közössége is jelen legyen a keresztelésen.
A keresztelés szertartása a templomajtóban kezdődik névadással. Ezután a hitjelöltek imáját mondja el a pap, majd ördögűzést végez.
Az imák után a keresztelendő, ha újszülött, akkor helyette a keresztszülők és az összes jelenlévők a hitvallást mondják el. A pap kérdésére az újszülött nevében keresztségi fogadalmat tesznek.
A hitvallás után történik a megkenés a hitjelöltek olajával.
Maga a keresztelés rövid mondat: “Kereszteltetik Isten szolgája N. az Atyának és Fiúnak és Szentléleknek nevében!” “Amen”, felelik rá a jelenlévők. Eközben a pap háromszor leönti keresztvízzel a keresztelendőt, átadja neki az igazság köntösét és a gyertyát, annak jeléül, hogy ezután feladata a hit és jócselekedetek világosságával tündökölni.
A keresztségről és a bérmálásról azért tanulunk egy leckében, mert e két szentséget a pap egy szertartás keretében szolgáltatja ki. Nyomban a keresztelés után következik a bérmálás, amelynek szövege: “A Szentlélek ajándékának pecsétje.”
A bérmálás megerősíti a megkereszteltet, hogy gyarapodjék a hitben, a keresztény életben, segítséget ad a rossz leküzdéséhez és a jó megtevéséhez.
A bérmálás a püspök által nagycsütörtökön megáldott bérma olajjal, müróval történik.
A bérmálás után folytatódik a szertartás a szentírási szakaszok felolvasásával és a szertartást befejező imákkal. A keresztség szentségét rendes körülmények között a pap szolgáltatja ki. Szükségből – például haldokló esetében – bárki keresztelhet, aki tud keresztelni. (Elhatározza, hogy azt akarja csinálni, amit a pap szokott, és vízleöntés közben mondja: “Kereszteltetik…”
Azért keresztelhet szükség esetén bárki, mert a keresztség szükséges az üdvösség elnyeréséhez. Az ilyen keresztség esetén csak a bérmálást kell a papnak pótolni.
Csak görögkatolikus pap (vagy római katolikus püspök és akit ő megbíz) bérmálhat. Görögkatolikus szülő csak görögkatolikus paptól kérheti gyermeke keresztelését, mert különben a bérmálás elmarad.
Az ősegyházban a bérmálás után nyomban meg is áldoztatták az újszülöttet is.
A keresztelés után az újszülött édesanyja az avatás szertartásán vesz részt. Ennek szokása az ószövetségbe nyúlik vissza. Jézus Krisztust is felvitték szülei 40 napos korában a jeruzsálemi templomba. Ott áldozatot mutattak be érte, mint minden újszülöttért. Jézus ott találkozott az emberiség képviselőjével, Simeonnal. Ezt az eseményt elevenítjük fel minden avatásban, amikor a pap a gyermeket magasba emelve Simeon imáját mondja el. Az avatásban a gyermekre Isten áldását kérjük. Az édesanya fölött pedig testi és lelki megtisztulást kérve imádkozik az egyház.
- lecke
Az Eukarisztiát Jézus Krisztus az utolsó vacsorán alapította, amikor a kenyeret saját testévé, a bort pedig saját vérévé változtatta át. Tanítványainak ezt a parancsot adta: “Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.” A tanítványok, illetve mai utódaik, a püspökök és a papok a szent Liturgia keretében ugyanezt teszik.
Mikor történik a Liturgiában az átváltozás? Ezt nem lehet pontosan tudni. Egy biztos, a szerzés igéi: “Ez az én testem… Ez az én vérem…” hozzátartoznak az átváltoztatáshoz.
Az Eukarisztia akkor lesz mindenkinek személyes értéke, amikor megáldozik. Igy szolgál testünk és lelkünk gyógyulására és bűneink bocsánatára. Áldozás előtt mindig figyelmesen mondjuk el az eukarisztikus hitvallást: “Hiszem, Uram és vallom…”
Az Eukarisztia célja – a bérmáláshoz hasonlóan – a megerősítés. Mivel erre mindig szükségünk van, minél gyakrabban áldozzunk! Nincs akadálya annak, hogy valaki naponta áldozzék.
Az eukarisztia név hálaadást jelent. Magunkhoz vételével vagy liturgikus ünneplésével hálát adunk Istennek irántunk megnyilvánuló szeretetéért és kifejezzük viszontszeretetünket.
Az Eukarisztia anyaga a proszfora, az áldozati adomány és szőlőbor. A proszfora zsemle alakura sütött rendes kenyér, amelyen kereszt alakú pecsét van. A pecsét felirata: IC-XC NI-KA, Jézus Krisztus győz! Az Eukarisztiát az veheti magához, akinek tiszta a lelke és szentségi böjtöt tartott. Jézus Krisztus a vacsora közben áldoztatott, a szentségi böjtöt az egyház rendelte el. Idejét ezért szabadon változtatja.
Az Eukarisztia nagyon fontos a betegek számára. A betegek kenetével együtt szent útravalóként szoktuk a súlyos betegnek otthonában kiszolgáltatni (lehet a kórházban is) . Hogy szükség esetén a betegeket bármikor meg tudjuk áldoztatni, azért az Eukarisztiát állandóan őrizzük a templomban.
Amit az Eukarisztiáról már tudni kell, nézd át a 3. könyv függelékében! A kérdéseket is!
A bűnbánat szentsége
A bűnbánat szentségéről mindent megtanultunk a 3. könyv függelékében. Mégis szükséges, hogy most a szentségekről tanulva átismételjük a legfontosabb tudnivalókat.
A bünbánat szentségét Jézus Krisztus a feltámadás délutánján alapította, amikor így szólt tanítványaihoz: “Vegyétek a Szentlelket, akinek megbocsátjátok bűneit, annak én is megbocsátok.”
Az őskeresztények nyilvánosan, az egész közösség előtt vallották be bűneiket, gyóntak. Ma a gyónó bűneit négyszemközt a gyóntató lelkiatyának vallja be. Ezt fülgyónásnak nevezzük. A 3. századtól ez vált általánossá.
A gyónás legfontosabb részei a következők:
- a gyónó készüljön fel jól a gyónásra, végezzen lelkiismeret vizsgálatot;
- a gyónó bűnbevallása legyen őszinte, bánata és erős fogadása szívből jövő;
- a gyóntató az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében ad feloldozást. Megbocsátja a bevallott és megbánt bűnöket.
A feloldozás után imát parancsol a pap. Ennek célja a jó útra indítás, a nevelés. Epitimion a neve.
A gyónásra szükségünk van, valahányszor súlyos bűnnel bántjuk meg az Istent. Ilyenkor lelkiismereti kötelességünk gyónni. Ezenfelül ajánlatos havonta gyónni, mert minden gyónás növeli bennünk az isteni életet, erősít a rossz elkerülésében. Rendszeres gyónással ellenőrizhetjük, mennyire él bennünk az Isten szeretete.
Nem jó az embernek egyedül lennie, mondta a teremtő Isten. Ezért az első ember mellé segítőtársat adott, az asszonyt. Az egynejű házasság tehát a teremtő Isten akarata. Jézus Krisztus a házasságot szentségi rangra emelte, megszentelte.
A házasság egy férfi és egy nő (monogám) sírigtartó életszövetsége, – kölcsönös szeretetköteléke. Benne az ember a teremtő Isten munkatársává lesz az élet továbbadásában. A házasság gyümölcse a család.
A házasélet sok örömet, boldogságot rejt magában. Ahhoz azonban, hogy valóban boldog legyen, kell az Isten kegyelme, segítsége. Ezt a kegyelmet adja az Isten a házasság szentségében.
Házasságra az léphet, aki megfelelő életkorú. Szellemileg és testileg alkalmas a házaséletre. Vállalni tudja a házasélet örömeivel együtt annak felelősségét is.
A házasság ugyanis hivatás. Régen úgy mondták, hogy a házasságok az égben köttetnek. Van is ebben igazság. A házasságra az Isten választja ki az embert. A szeretetet az Isten oltja az ember lelkébe. Az ember feladata hogy észre vegye az isteni kiválasztást. Észrevegye a szívében jelentkező szeretetet. Észrevegye azt, akit az Isten neki szánt. Leendő házastársáért és leendő házasságának sikeréért mindenkinek illik imádkozni.
Házasságkötésre minden görögkatolikusnak saját lelkipásztora előtt kell jelentkezni. A további teendőkről ő ad felvilágosítást.
A jelentkezés ideje legkevesebb hat héttel a házasság tervezett időpontja előtt. Még mielőtt a házasság időpontját nyilvánosságra hoznák.
Jelentkezéskor a parókus megvizsgálja, hogy a jegyesek köthetnek-e házasságot? Nincs-e ennek valamilyen akadálya? Ha van akadály, és az alól felmentést lehet kapni, akkor ezt megszerzi, vagy megadja. Meghatározza ezenkívül a jegyes oktatások számát és idejét.
Jelentkezés után a parókus beszerzi a szükséges iratokat, vagy elbocsátót ad egy másik parókiára.
A készülő házasságot háromszor kihirdetik a jegyesek templomában. A házasulandók részt vesznek jegyes oktatásokon. Ezeken a lelkiatya vezetésével felelevenítik hitüket, útbaigazítást kapnak a keresztény élet és mindenekelőtt a házasélet kérdéseiben.
A házasságkötésnél tevékenyen fognak részt venni a násznagyok, tanuk és a nagykomák. Idejében kell őket kiválasztani és meghívni.
Násznagy általában a két keresztapa szokott lenni. Jelenlétükkel, esetleg aláírásukkal igazolják, hogy a jegyesek önként és tudatosan kötnek házasságot.
A nagykomák általában a házasulandókhoz hasonlókorú házaspár. Ők lesznek majd a házasságból születendő gyerekek – legalább az első gyerek – keresztszülei. Olyanokat kell ezért választani, akik a keresztszülői tisztre alkalmasak. A házasságkötés előtti napok egyikén a jegyesek szüleikkel, testvéreikkel és minél több hozzátartozójukkal együtt, érettük felajánlott áldozati Liturgián vesznek részt. Ott valamennyien meggyónnak és megáldoznak. A házasságkötés szentségi kegyelmét tiszta lélekkel illik fogadni.
A házasságkötés szertartása a templomajtóban kezdődik. Ott kérdezi ki a pap, tanuk előtt, a házasulandókat szándékukról.
A 127. zsoltárt énekelve vonulnak be a templomba. Ott a nagy ekténia alkalmi szöveggel történő elimádkozása után Jézus Krisztus első áldását a házasságra kérjük:
“Magad, legszentebb Urunk, … aki Kánában megjelentél, jelenj meg itt is láthatatlanul, és áldd meg ezt a házasságot!”
A második imában a házasulandókra kérünk áldást: “Áldd meg, őrizd meg őket, emlékezzél meg róluk!”
Ezt a szertartás egy lényeges része követi: az ünnepélyes jegyváltás, a gyűrűk megáldása. “Egyesítsd szolgáidat!” – kérjük benne Istentől. Nálunk szokás az eskü a jegyváltás után. Ünnepélyesebbé teszi a szertartást, de a házasságkötésnek nem lényeges része.
Az esketési szertartás legfontosabb része a koronázás. Kifejezi a jegyesek méltóságát és örömét. Jelképezi a házasulandók egymás iránti szeretetét. Így imádkozunk: “Koszorúzd meg szeretetben, egyesítsd őket egy testté!” Jutalmul vértanúi koronát kapnak. Vállalják, ha kell, egymásért akár a vértanúságot is.
A szertartás további részeiben már mint házasokért imádkozik értük az egyház. E befejező részek tanítása, énekeinek dallama és tartalma a házastársak egész életére megmaradó élmények.
Népi szokás, hogy a házasságkötés után itt a templomban kötik be a fejét az új asszonynak. Asszonyavatásnak mondjuk és benne az Isten segítségét kéri az egyház, hogy asszonyi, édesanyai hivatásában egész életén át állja meg a helyét.
Az egyházi rend szentsége
Jézus Krisztus tanítványokat választott. Tanítani küldte őket, és rájuk bízta a szentségek kiszolgáltatását, Isten népének megszentelését. A tanítványok utódai a püspökök. A püspökök segítői a papok és a diakónusok. Ezek részesülnek az egyházi rend szentségében. Ebben Istentől segítséget, kegyelmet kapnak, hogy feladatukat, hivatásukat teljesíteni tudják.
Az egyházi rendnek fokozatai vannak. Legmagasabb foka a püspök. A legtöbb püspök egy-egy egyházmegyét irányít. Őt megyéspüspöknek nevezzük. A megyéspüspököt egyházközségenként a parókusok képviselik, helyettesítik. Nagy egyházközségben a parókus segítője a segédlelkész. A liturgiákon a felszentelt papokat diakónusok szokták segíteni.
Az egyházi rend szentségét, szentelés útján, csak a püspök szolgáltathatja ki. Csak neki van erre az egyháztól, Jézus Krisztustól felhatalmazása.
Először a kisebb rendeket adja fel, majd egy ünnepélyes Liturgia vége felé diakónussá szenteli az arra méltót. Egy másik napon, ismét a Liturgia keretében, a Hiszekegy után történik a papszentelés. Püspökké csak áldozópapot lehet szentelni. A püspök szentelés a Liturgia elején történik. A püspököt több másik püspök szokta szentelni.
A szentelések szertartása a püspöki szerkönyvben, az Archieratikonban található meg. A szentelések a szolgálat eszközeinek átadásából, imából és kézrátételből állnak. A szentelések nyilvánosan szoktak történni, hogy a jelenlévő nép is ki tudja jelenteni: méltó a jelölt a felszentelésre. A méltó, görögül axiosz, felkiáltás ősi, hagyományos része a szentelés szertartásának.
Ki lehet pap? Csak férfi, akit az Isten erre meghív. Honnan lehet tudni, hogy kit hív az Isten? A meghívás első jele a lélekben, az emberben belül, sokszor alig észrevehetően tűnik fel. Valaki egyszer csak ráébred arra, hogy nemcsak hiszi az Istent, hanem életét is oda tudná adni érte, annyira szereti. Azután rájön arra, hogy Istent csak embertársain keresztül szeretheti igazán. Alig várja, hogy istenhitét és szeretetét másoknak átadja. Közben templomi viselkedésén, gyakori áldozásán ez a belső érzés kívülről is meglátszik rajta. Környezetében valaki, vagy a szülei, vagy a lelki atyja felfigyel viselkedésére, és segít meghallani Isten hívó szavát.
Az isteni kopogtatás mind erősebb lesz, de meghallásához kell a lélek belső csendje. Érettségiig két dolga van a választottnak: figyelni az isteni szóra és tanulni.
Sikeres érettségi után a püspök szava dönt: képzelődés volt a hang, talán csak jó, példaadó világi életre hívta, vagy valóban papi hivatást kapott? Ha a püspök úgy ítéli, hogy valóban papi hivatást talál a jelentkezőnél, akkor felveszi papnövendéknek.
A papnövendék élete kemény. Nemcsak a teológiai főiskola vizsgáin kell megfelelnie, hanem hat éven át helyt kell állnia a szeminárium fegyelmezett életében. Elmélyült, imádságos életet kell élnie. Engedelmességben, szeretetben, alázatosságban, türelemben, mértéktartásban, püspöke és elöljárói iránti gyermeki, társai között testvéri magatartásban kell bizonyítania, hogy a meghívást komolyan vette. Azt, hogy Isten hívó szavára igen a felelet tettekben is.
A püspök a hat – mondhatjuk próbaév – végén újra dönt. Döntése alapján szenteli fel a papnövendéket, először diakónussá, majd áldozópappá. Rábízza a tanítás és a bűnbocsátás joghatóságát. Kinevezi valamelyik parókiára.
Nagy felelősség a papságot választani, de Isten kegyelme erőt ad e felelősség vállalásához.
Még nagyobb felelősség a hívó isteni szót meg nem hallani; visszariadni a papi élet nehézségeitől, azaz nem bízni eléggé Isten kegyelmében, és így lemaradni a papi élet szépségeiről.
Ha valaki meghallja lelkében az Isten hívó szavát, figyeljen rá. Kérje lelki atyja és szülei segítségét, hogy értelmével, akaratával, tetteivel, azaz egész életével felelni tudjon az isteni hívásra.
- lecke
Jézus Krisztus megparancsolta tanítványainak, hogy keressék fel a betegeket. Szent Jakab apostol levelében a híveknek parancsolja, hogy ha beteg, valaki hívassa el az egyház papját. Az imádkozzon felette és kenje meg olajjal.
E szentírási hely tanúsítja a betegek kenetének bibliai eredetét. E szentségben az Isten segítséget ad a betegnek, vagy a gyógyuláshoz, vagy az élet legnehezebb útjához, az örök életbe történő átlépéshez.
A betegek kenetét minden betegségben fel lehet, sőt fel kell venni. Ma általában így történik a szentség kiszolgáltatása: A pap elmegy a beteg otthonába, esetleg a kórházba. A beteget meggyóntatja. Utána együtt mondják el az 50. zsoltárt. A tropárok és a szentírási részek felolvasása után a pap megáldja az olajat. Azután megkeni vele a beteg érzékszerveit. Közben imában kéri az Istent, hogy gyógyítsa meg a beteget testi és lelki betegségéből. Ébressze őt új életre. Az imában segítségül hívja a gyógyító szenteket, elsősorban a csodatevő ingyen orvosokat. Ezek a maguk idejében – a kereszténység első századaiban – orvosi tudományukat arra használták fel, hogy ezzel is hirdessék a keresztény hitet.
A szertartás második imájában a gyógyulás kérését szentírási példákra hivatkozva megismételjük.
A kenet szentségének felvétele után áldozik meg a beteg. Ebből is látszik, hogy a betegek kenete nem feltétlenül életünk utolsó szentsége és helytelenül teszi, aki utolsó kenetnek nevezi.
A hozzátartozóknak lelkiismeretbeli kötelessége papot hívni a beteghez. Különösen, ha a beteg kéri. Sőt, ha nem kéri, akkor is kötelességünk figyelmeztetni a beteget a kenet felvételének fontosságára. Nagyon rosszul teszik, akik hamis kíméletből elhallgatják a beteg előtt állapotát, és nem hívnak papot. Megfosztják ezzel a beteget a vallás vigasztalásától, az Isten segítségét biztosító szentségtől. Akadályozzák abban, hogy a beteg kellőképpen felkészüljön az Isten előtti nagy számadásra.
Bár eszméletlen betegnek is feladjuk a kenet szentségét, mert annak bűnbocsátó hatása is van, mégse halogassuk a pap hivását. Tegyük lehetővé, hogy a beteg öntudattal fogadja az isteni kegyelmet.
Napjaink rohanó életritmusa és a sok, egyébként hasznos, gyógyszer következtében egyre gyakoribb a hirtelen halál.
Ilyenkor nem lenne mód arra, hogy a betegek kenetét feladjuk. Ezért az egyház lehetőséget biztosít arra, hogy a gyógyszereket szedő, egyébként látszólag nem súlyos, fennjáró betegek a Liturgia keretében vehessék fel a betegek kenetét. Ennek ősi hagyománya van, és a sok hírtelen halál megköveteli ez ősi hagyomány felújítását.
A betegek kenetének kiszolgáltatása mellett is törődik az egyház a betegekkel. A beteg is tagja a közösségnek. Az istentiszteleteken részt venni nem tud, a közösségnek annál inkább kötelessége megemlékezni róla. Ezért minden istentiszteletünkön a nagy ekténiában megemlékezünk róluk, könyörgünk érettük: “Hajózókért, utazókért, betegekért…”
A hozzátartozók külön kérésére pedig a hármas ekténiába külön kéréseket iktatunk be. Könyörgéseket név szerint meghatározott betegekért. Betegeinket mindig jelentsük be, hogy maguk mellett tudják a közösség imádságos segítségét. Érezzék, hogy betegségükben velük az egyház.
Tartósan beteg hozzátartozónkhoz rendszeresen hívjuk el a lelkipásztort gyóntatni, áldoztatni. Minden pap szívesen keresi fel havonta beteg híveit, hogy betegágyukban részesítse őket a szent Eukarisztiában.
Orvosnak, hozzátartozónak, lelkipásztornak egyaránt kötelessége mindent megtenni azért, hogy a beteg lelkileg mindig készen legyen a nagy útra: az Isten elé járulásra.
A temetés nem szentség, de éppen úgy közösségi istentisztelet, mint a szentségek kiszolgáltatása. A temetésre is vonatkozik mindaz, amit a liturgikus magatartásról, az énekről és a szolgálatról tanultunk.
A temetés istentisztelet, amelyen nemcsak a halott testének adjuk meg a végtisztességet, hanem imádkozunk az elhunytért, kifejezzük azt, hogy az elhunyttal is szeretetközösség-ben maradtunk és kifejezzük együttérzésünket az elhunyt hozzátartozóival.
Azt fejezzük ki mindezekkel, hogy a hitben, a feltámadás reményében elhunytak a szentek közösségébe tartoznak.
Megemlékezünk a halottakról minden áldozati Liturgián, név szerint azokról, akiknek ezt hozzátartozói kívánják. Máskor panachidát, vagy parasztászt mondunk értük a templomban, vagy a temetőben sírjaik mellett. Esetleg az éppen akkor felállított sírkeresztjeiket megáldva.
A panachida rövid halottas szertartás. Énekeit általában mindenki kívülről tudja. – Ha még nem tudod, tanuld meg! – Azt kérjük benne az Istentől, hogy örök országában nyugtassa meg az elhunyt lelkét.
A parasztász eleje a temetés megismétlése. A továbbiakban kánont énekelünk. Eközben az Isten csodálatos voltáról elmélkedünk, aki szentjeinek körében még csodálatosabb. Három különleges temetési szertartásról kell még megemlékeznünk:
- A gyermektemetés. Ezen tulajdonképpen hálát adunk az Istennek azért, hogy megmentette a gyermeket az élet gonoszságaitól. Csalhatatlan ígérete szerint a mennyországba vezette őt.
- A fényes heti temetés. Ilyenkor a feltámadási szertartást énekeljük a temetésen. A feltámadásba és az örökéletbe vetett hitünk ilyenkor még inkább megnyilvánul.
- A papi temetés. Itt arra kérjük az Istent, hogy akit e földön a papi szolgálatra kiválasztott, válassza maga mellé az örök életbe is. Hétszeres feloldozásba részesíti az egyház az elhunyt lelkipásztort, mert ő életében hétszeres veszélynek volt kitéve szolgálatának végzése közben.
Emlékezzünk! Halottainkért imádkozni és az egyház imádságát kérni lelkiismereti kötelességünk. Ha eleget teszünk e kötelességnek, akkor remélhetjük, hogy majd lesz, aki érettünk is fog imádkozni, imádkoztatni.
A halál közelében az első szertartás a haldokló ágya mellett folyik. Szertartás a lélek távozásakor. Benne azt kéri az egyház az Istentől, hogy békével, szelíden fogadja az Úr, a hozzátérő lelket. Mentse meg minden rossztól, mint a bibliai szenteket is megmentette minden földi bajtól. Krisztus szenvedésére tekintve tisztítsa meg minden bűnétől.
Azután a temetés előestéjén virrasztást végez az egyház. Ebben a szertartásban mintha az elhunyt szólna hozzánk. Az ő szájába adott imádság alapján elmélkedünk a halál nagy titkáról. A virrasztók ajkán pedig örvendező ének csendül fel: Alleluja! Tudjuk ugyanis, hogy a túlvilági létben örök fényesség világít, hogy ott örvendeznek a megdicsőültek lelkei. Ezért dobog fel hangosan a mi szívünk is. Ugyanez a hit csendül ki a temetés szertartásából. Ebben három gondolat kap hangot:
- Kicsendül belőle a természetes fájdalom: “Sírnom kell és zokognom, ha a halálra gondolok…” énekeljük együttérzéssel;
- a 118. zsoltár verseivel bekapcsolódunk az elhunyt bűntudatába. Ezt fejezi ki egyébként a temetési ruha bűnbánati piros színe is.
- Az egész szertartás alapgondolata azonban a boldogság elnyerésének hite. A gyászoló, emlékező hozzátartozók elé idézi az egyház Jézus Krisztus szavát: “Örüljetek és vigadjatok, mert a ti jutalmatok bőséges a mennyekben!” Egyedül ez a bőséges jutalom ad vigasztalást az elválás fájdalma közepette.
Imádságos kapcsolatunk az elhunytakkal a temetés után is megmarad. Hitünk szerint azok, akik földi életükben Istent tisztelték, keresték, akarata szerint törekedtek élni, azok haláluk után is az egyház közösségébe tartoznak.
Mindig imádkozhatunk, sőt kell is imádkozni elhunytjainkért. Az egyház az öt halottak szombatján hramotás Liturgiával emlékezik meg róluk. Az imádkozó pap minden szombaton zsolozsmájában keres közösséget az elhunytakkal.
- lecke
Az egyház elsősorban lelkünk üdvösségével törődik. Emellett azonban a gondviselő Istent is képviseli, aki mindennapi szükségünkben is segít. Hiszen így tanított imádkozni: “Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma.” Az áldásokban, szentelésekben földi életünk eseményeire kér segítséget.
Hallottunk már néhány szentelésről. Tudjuk, hogy húsvétkor pászkát, vízkeresztkor vizet és az ünnep után a házakat szoktuk megszentelni.
A leggyakrabban a litiai áldást végezzük el. Esztendőnként legalább tizenháromszor a nagy ünnepekre készülve virrasztunk. A lítia ugyanis virrasztást jelent. A csodálatosan kenyeret szaporító Krisztus képe áll ilyenkor előttünk. Őt kérjük: áldja meg kenyerünket, búzánkat, borunkat, olajunkat és szentelje meg a belőle ízlelőket.
Az ősi szeretetlakoma emlékére a megáldott kenyeret, amit antidornak nevezünk az ünnepi Liturgián a pap kiosztja és közben mirovál. Ez azt jelenti, hogy a megáldott olajjal megkeni a homlokunkat. Miroválás közben a pap így köszön: “Krisztus közöttünk!” – mi pedig így fogadjuk: “Van és lesz!” Ünnepeink szellemében mindig eszünkbe juttatja ez a köszönés, hogy Krisztus mindig velünk van.
A többi áldást és szentelést vagy egy-egy ünnephez vagy az alkalomhoz kötjük. Alkalmi áldással szenteljük meg a templomot, a temetőt, a templomi képeket, egy útszéli keresztet, harangot, vagy más tárgyat, ami valamiképp a lelki életet szolgálja. Ezeket akkor szoktuk megáldani, amikor elkészülnek, amikor használatba akarjuk venni.
Az ünnepekhez kapcsolódó áldások közül:
Virágvasárnap barkát szentelünk. Emlékezünk ezzel Jézus Krisztus jeruzsálemi bevonulásának körülményeire, a pálmaágakat lengető gyerekekre.
Szent György nagyvértanú ünnepéhez kapcsolva búzát szentelünk. Ősi hagyomány szerint körmenetben megyünk a búzatábla szélére. Ott kérjük Isten áldását az egész határra. Csapadékot, napfényt, kedvező időjárást kérünk. Valamint azt is, hogy hárítson el az Isten minden természeti csapást.
Keresztelő János születése napján, vagy Illés próféta ünnepén a gyógyfüveket áldjuk meg. Így imádkozunk: “Istenünk, ki úgy rendelkeztél, hogy a növények a beteg test gyógyulására szolgáljanak, árazd kegyelmedet e füvekre, hogy hathatós gyógyszerré legyenek.
A hálaadásról sem feledkezünk meg. Urunk színeváltozásának ünnepén gyümölcsös kertjeink első termését a templomba visszük. Megköszönjük Istennek a termést. Áldást kérünk azokra, akik enni fognak belőle.
Meg szoktuk áldani a templomi felszereléseket. Egyes templomokban a gyertyákat február 2-án szokták megáldani.
Forrás: Szaploncay György: Keresztény életünk forrása a Liturgia I. és II., Nyírtass, 1996
