Bibliaismeret

Általános ismerkedés a Bibliával

 

Mi a Biblia? Görög szó, jelentése könyvek. Valójában egy könyv, de több részből. Az ószövetségi Szentírás 45 könyvet tartalmaz, az Újszövetség 27 könyvet. Ez a szövetség olyan egyezményt, szerződést jelent, melyet Isten kötött az emberekkel. A régi szövetség Jézus Krisztusra, a Megváltó eljövetelére készítette fel Isten választott népét. Az Újszövetséget Jézus kötötte Isten nevében az emberekkel és az emberek nevében Istennel.

Mikor, hol, kik írták? A Krisztus előtti X. századtól a Krisztus utáni II. század első negyedéig (kb. Kr.e. 950-től Kr.u. 120-ig) írták meg a Szentírás egyes könyveit. Túlnyomó részben zsidók voltak a szerzők. Héberül, arámul, az Újszövetség könyveit pedig görög nyelven írták. A fő szerző az Isten. A leíró szerzőket Ő sugalmazta. Ezért Isten szavának, Isten üzenetének nevezzük a Bibliát. Mindezek ellenére a Bibliában csak a hittel és erkölccsel összefüggő állítások Isten tanításai. Természettudományos igazságokat és történelmi ismereteket Isten nem sugalmazott, nem nyilatkoztatott ki. Így az Írás ilyen jellegű állításai a kor természettudományos és történelem szemléletébe engednek betekintést. Az írás helye a zsidó kultúrkör, vagyis ahol zsidók éltek: Palesztina, Kis-Ázsia, Egyiptom, Babilónia, a görög nyelvterület és Róma.

Mi a Biblia célja? Megismertetni Istent és az Isten tanítását. Ezzel kívánja hitre és szeretetre ébreszteni az embert, Isten iránt és embertársai iránt. Bemutatja Isten emberszeretetét. Nevelni akarja Isten népét, az Ó- és Újszövetség egyházát, közösségét, hogy saját földi létének és üdvözségének érdekében, de mindenekfölött Isten iránti szeretetből, Isten akarata szerint rendezze be életét.

Tartalma. Az Ószövetség történelmi könyveket, tanításokat, imádságokat és jövendöléseket tartalmaz. Világirodalmi remekműveket is találunk benne. Ilyen például az Énekek éneke, vagy a Jónás könyve. Az Ószövetségben van a legterjedelmesebb könyv, a 150 imát tartalmazó Zsoltárok könyve.

Az Újszövetség négy evangéliuma Jézus Krisztus tanítását és életét állítja elénk. Az Apostolok Cselekedeteiből és az apostolok leveleiből az első keresztények életét és hitét ismerjük meg. Bemutatják, hogyan értették és hogyan valósították meg Jézus Krisztus tanítását. E levelek között van a legrövidebb szentírási könyv, János apostol második levele. Összesen csak 13 verssor.

Miért és hogyan olvassuk a Bibliát? Célunk, hogy olvasása által megismerjük és megismerve megszeressük az Istent. Rájöjjünk a Biblia olvasása nyomán, hogyan kell élni, hogyan kell cselekedni.

A Bibliát ne úgy olvassuk, mint egy tankönyvet, se ne úgy mint egy regényt. Lassan, egyszerre kis részt olvassunk el belőle. Egy gondolati egységet. Olvasás után tegyem le és gondolkozzam el magamban, hogy mint mond számomra az elolvasott bibliai részlet? Mit üzen nekem a ma olvasott részben az Isten? Hogyan rendezzem be életemet az elolvasott részlet értelmében?

Ne legyek rest az ismeretlen kifejezéseknek utána nézni. Végül mindig olvassam el a katolikus bibliakiadásban található magyarázatot, amely segít tájékozódásban.

Idézés a Bibliából: Hogyan idézünk, vagy keresünk meg egy adott részt a Bibliából? Egy példán keresztül látjuk a legjobban! Pl.: Jn3,16 – János evangéliumának 3. fejezetének 16. verse. A könyvek rövidítését minden Bibliában megtalálhatjuk.

 

Az Ószövetség földrajza

A földrajz és a történelem nagyon szoros kapcsolatban van egymással. Egy ország földrajzi adottságai igencsak befolyásolják az ott élő emberek életét, mindennapi döntéseit. Ezért szemügyre kell vennünk azokat a helyeket, ahol Izrael népe a történelem színpadán szerepet játszott, hogy jobban megérthessük történetüket.

Bár e nép otthona Palesztina, körül kell néznünk a szomszédságban is. Palesztina a Közel-Kelet része, ahol jelenleg a következő államok vannak: Törökország, Irak, Irán, Szíria, Libanon, Jordánia, Izrael, Szaúd-Arábia, Egyiptom.

Palesztina fontos része volt a történelmi Közel-Keletnek. Nem mintha komoly politikai vagy katonai ereje lett volna. Nem is gazdagsága tette jelentőssé. Valódi gazdagságát a fekvése adta, amely kereskedelmi csomóponttá tette. A két nagy folyóvölgyi társadalmat, Egyiptomot és Mezopotámiát kötötte össze; a Közel-Kelet legfontosabb kereskedelmi útvonalai vezettek keresztül rajta.

Érthető, hogy azok a nagyhatalmak, amelyek vezetésük alatt akarták tartani a fő utakat, leigázták Palesztinát: Az itt élők így gyakran harcoltak függetlenségükért, létükért. Izrael népe gyakorta kényszerült szolgasorba. Élt egyiptomiak, asszírok, perzsák, görögök, rómaiak igája alatt. Kedvező fekvése tehát sok harc színterévé is tette az országot.

Nyugatról kelet felé haladva Palesztina négy területre osztható: 1. A Földközi-tengert övező kis dombok nyitottak a téli esőkre, így ez a vidék alkalmas a növénytermesztésre. Az esőzések késő októbertől áprilisig tartanak, amikor a szél a tenger felől fúj. 2. Az ország gerincét egy majdnem folytonos hegylánc alkotja, amely Északon Libanont határolja, majd Jeruzsálem felé halad, azután kelet felé, az Arab-sivatagig. A hegyláncok jó termőtalajt képeztek például az olivának, szőlőnek, a lejtőkön pedig juhok és kecskék legeltek. 3. A Jordán folyó völgye. – A Jordán Libanon déli hegyeiben ered, s a Galileai-tengeren (más néven Genezáreti-tavon) keresztül éri el a Holt-tengert. 4. A Jordán keleti oldalán található magas fennsík. (Az itt élők nagy része nem Izrael népéhez tartozott.)

Az ország legészakibb részét Galileának nevezték, amelynek középpontja a Galileai-tenger volt. Ez valójában csendes és tiszta vizű, halászatra kiválóan alkalmas tó, amelyet kissé túlzóan neveztek tengernek. (A rövid, de hirtelen támadt és erős viharok miatt azonban mégiscsak volt ennek az elnevezésnek némi alapja.)

A nagy karavánutak, amelyekről fejezetünk elején szóltunk, Galileán vezettek keresztül.

Palesztina nem volt sem gazdag, sem szegény. Nem volt olyan gazdag, mint a folyóvölgyekben fekvő Egyiptom vagy Mezopotámia, de gazdagabb volt, mint a sivatagi Arábia. Földje dolgos földművesek és pásztorok tisztes megélhetését biztosította.

Érdekes, hogy bár Palesztina nyugati része mindvégig határos a Földközi-tengerrel, az izraeliek ennek ellenére nem váltak olyan jó hajósokká, mint a szomszéd föníciaiak. Ennek oka az, hogy Egyiptom partjaitól egészen a föníciai Tíruszig nem volt egyetlen jó, az év minden szakában hajózható öböl sem, amely kikötőváros helyéül szolgálhatott volna. Nagy Heródes a későbbiekben hatalmas munkával kiváló kikötőt hozott létre, amikor Augusztusz császár tiszteletére megépíttette Cezárea városát. Miután a tengerpart mentén fekvő városnak minden természetes előfeltétele hiányzott egy jó kikötőhöz, ezért Heródes hatalmas sziklatömböket vitetett a vízbe. Ezek hullámtörőként szolgáltak, és védelmet nyújtottak a hajóknak. Cezárea így valóban a Földközi-tenger egyik legjobb kikötője lett.

 

A Biblia keletkezése

Évszázadokig tartott, amíg a Biblia könyvvé vált. Eredete a Kr.e. 2. évezredre nyúlik vissza, amikor a későbbi zsidó nép ősei még zaklatott vándorló életet éltek, és életük nehézségeit a hit erejével győzték le. Hittek abban az Istenben, aki családjukat, népüket vezeti, akinek jelenlétét életükben tapasztalják. Az apák erről a tapasztalatról beszéltek fiaiknak, s azok is továbbadták élményeiket gyermekeiknek. Egy-egy nemzedék mindig saját tapasztalataival, saját élményeivel gazdagítva adta tovább ezt az élő hitet.

Ahogy ezek az élmények, tapasztalatok gyűltek, szükségessé vált, hogy le is írják őket. Így kezdődött a szóbeli hagyomány összegyűjtése, s írásba foglalása annak a nagyszerű tapasztalatnak, hogy Isten népével van.

De melyik is ez a nép? Isten ószövetségi népe Izrael népe; választott népnek is nevezzük őket. Lényeges ez a mozzanat: Isten választotta népét és nem fordítva. Hogy miért épp őket választotta? Választhatott volna más népet is: föníciaiakat, intelligens görögöket, titokzatos keletieket, egyiptomiakat vagy rómaiakat. Nem tudjuk, miért történt így. Csak azt tudjuk, hogy Izrael népe lett Isten választott népe, és az Ószövetség Isten és a választott nép közötti kapcsolat története.

Az Ószövetség könyvei zömében héber nyelven íródtak, de görög, illetve arám nyelvű részleteket is találunk bennük. Már a Kr. e. 3. században elkészült a szövegek görög fordítása, így a későbbi fordítások e két szöveg alapján készültek. Az első magyar nyelvű fordítás Károli Gáspár nevéhez fűződik: az általa fordított Vizsolyi Biblia 1590-ben jelent meg.

Az Ószövetségi Szentírás könyveit négy csoportba osztjuk: 1. a Törvény könyvei; 2. a történeti könyvek; 3. a prófétai könyvek; 4. a bölcsességi könyvek.

A Bibliát sokféleképpen lehet olvasni. Aki kérkedve, önzően, önhitten olvassa, éppen azt véti el, ami a legfontosabb, amit a Biblia mondani akar. Szerető, alázatos szívre és nyílt értelemre van szükségünk, hogy befogadhassuk Isten üzenetét.

Érdekes körülmények között kerültek elő a Biblia ma ismert legrégebbi kéziratai. 1947-ben egy beduin pásztorfiú elveszett kecskéje után kutatva bukkant rá néhány ismeretlen barlangra a Holt tenger mellett, Qumrán sivatagában. Kavicsokat dobált a barlangba, s ezek hangjából arra következtetett, hogy a mélység kincset rejthet. Pénzt, ékszert ugyan nem talált, de felbecsülhetetlen értékű bibliai leletekre bukkant – ő, majd nyomában az ásatásokat végző tudósok. Itt találták, a Holt- tengeri tekercsek között, a legrégibb héber nyelvű kéziratokat, több mint 600 részletet az Ószövetség könyveiből. A leletek kora a Kr. e. 2. századtól a Kr. u. 1. század közepéig terjedő időszak.

A Kr. e. 6. századtól kezdve egyre több zsidó telepedett le idegen földön. A hazájuktól távol került emberek felejtették a nyelvet; gyermekeik már nem is tudtak héberül, csak görögül beszéltek. Le kellett tehát fordítani számukra a Szentírást.

Egy legenda szerint II. Ptolemaiosz uralkodó a híres alexandriai könyvtár vezetőjének tanácsára 72 tudós rabbit kért Jeruzsálemből, akik egymástól függetlenül 72 nap alatt végezték el az óriási munkát; valamennyiük fordítása szó szerint megegyezett. A 72 tudós művét ezért “Hetvenes fordításnak” nevezték el. (E fordítás latin kifejezése: Septuaginta – ejtsd: Szeptvaginta -, jelölése római számokkal: LXX.)

Keresztény hitünk alapja, hogy Jézus Krisztus Isten Fia, aki megtestesült, köztünk élt, meghalt értünk és föltámadt a halálból, hogy megszabadítson a bűn rabságából. Jézus Krisztus követői vagyunk; ezért nevezzük magunkat keresztényeknek, jelezve, hogy az ő nevét viseljük. (Keresztény=krisztusi.) Jézus Krisztus életének történetét, tanítását, csodáit az Újszövetségi Szentírás első négy könyvében, a Máté, Márk, Lukács és János szerinti evangéliumban találjuk meg. Az Apostolok Cselekedeteiben és az apostoli levelekben az Egyház születéséről, az apostolok tanításáról, a kereszténység terjedéséről hallunk. Amint a zsidó nép az Ószövetség választott népe volt, úgy mi, keresztények, az Újszövetség választott népe vagyunk.

De ha így van, miért tartalmazza mégis Bibliánk az Ószövetséget? Van-e egyáltalán szükségünk rá? Nem lenne jobb, ha csak az Újszövetségre figyelnénk? Van-e ma is jelentősége annak, hogy az Írásból kiindulva beszélünk Jézusról? Az Ószövetség arról ad hírt, hogy Isten szabadnak teremtette az embert; az ember azonban rosszul bánt szabadságával. Szembefordult Istennel, aki viszont úgy szereti az embert, hogy megígérte: nem fogja elhagyni, Megváltót küld majd. Ez az ígéret kíséri Izrael népének történetét. Ez az ígéret hangzik a próféták ajkán. Ebben az ígéretben bízva imádkoznak és várakoznak a választott nép fiai. És ez az ígéret teljesedik be Jézus Krisztus eljövetelével. A Jézus Krisztusba vetett hitünk éppen ezért elválaszthatatlan az ószövetségi ígéretektől.

Az Újszövetség lapjain szinte hemzsegnek az ószövetségi utalások. Jézus is, az evangélisták is gyakorta hivatkoznak az Írásokra, amelyeknek be kellett teljesedniük. Mi, keresztények tehát az Ószövetség könyveit Isten szavának tekintjük, amely Isten népének ma is érvényes igazságokat tanít. Isten bölcsen úgy rendezte, hogy az Újszövetség benne rejtőzzék az Ószövetségben, az Ószövetség viszont az Újban táruljon föl. Az Ószövetség könyvei teljes értelmüket az Újszövetségben kapják és mutatják meg, az Újszövetséget viszont megvilágítják s megmagyarázzák. Így függ össze, ezért tartozik egybe számunkra elválaszthatatlanul Ó- és Újszövetség, a teljes Szentírás, amelyben Isten szól hozzánk.

Jézus utolsó szava a kereszten ez volt: “Beteljesedett”. Valóban: amikor Krisztus meghalt a kereszten, a keresztrefeszítők tudta nélkül beteljesedtek az Írások. Az apostoli igehirdetést egy zsoltáridézet koronázza meg: “Nem hagyod lelkemet a holtak honában, nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet” (Zsolt 16,10). A nagypéntek és a húsvét titkában “beteljesedett mindaz, mi megmondatott őfelőle.”

 

ÓSZÖVETSÉG

 

 

A Törvény könyvek

Az Ószövetség öt összefüggő könyvvel kezdődik. E könyvek törvényei Izrael népe számára az élet, a vallás és az erkölcs kötelező utasításait jelentették; ezért összefoglaló néven Törvénynek, a Törvény könyvének, héberül Tórának nevezték. Mivel a hagyomány sokáig Mózest tartotta a könyvek szerzőjének, és ő a könyvekben elbeszélt események nagy részének főszereplője, ezért nevezik Mózes törvényének vagy Mózes öt könyvének is.

Mózes öt könyvének tudományos neve: Pentateukhosz. Ez görög nyelvű megnevezés; a szó jelentése: öt tekercsből álló könyv. (Penta=öt, teukhé=eszköz, amelyen a könyvtekercsek tokját, később pedig a könyveket értették.)

Ha kinyitjuk a Bibliát, az első lapon a Teremtés könyvét találjuk. Ezt az írást Genezisnek is szoktuk nevezni. A görög szó azt jelenti: eredet, kezdet, teremtés. E könyv első 11 fejezete – amelyet bibliai őstörténetnek mondunk – oktatást ad a legfontosabb és az embert leginkább foglalkoztató kérdésekről. Mint mag a gyümölcsbe, úgy van Isten üzenete az elbeszélésbe ágyazva.

A hatnapos teremtéstörténet nagyszerű költői elbeszélés. Ennek segítségével Isten minden kor minden emberével megérteti – legyen bár tudós, költő, öreg, felnőtt vagy kisgyerek-, hogy mindent ő alkotott.

A Genezis a világ és az ember teremtésével kezdődik. Nem az Istenével, mert Istennek nincs “kezdete”. Isten mindig volt és lesz, ő örökkévaló.

Sokszor hallhatunk olyan véleményt, hogy a bibliai teremtéstörténet tudománytalan, ezért a mai ember számára elfogadhatatlan. Nos, azt már tisztáztuk, hogy a Biblia nem tudományos ismereteket közöl. A Genezisben nem az a fontos számunkra, hogy hogyan, miként teremtette Isten a világot s az embert, hanem az élet értelme, az ember teremtésben elfoglalt helye. A teremtéstörténet rendkívül fontos igazságokat mond el nekünk Istenről, emberről, világról és a köztük lévő kapcsolatról.

A teremtéstörténet Ádám és Éva történetével folytatódik. Az elbeszélés igazsága nem történeti jellegű. Sem a kertet, sem az Ádám-Éva pár létezését nem lehet bizonyítani. Hogy Ádám és Éva valóban a kezdeti házaspár volt-e vagy pedig az emberiséget képviselik, nem tudjuk. Sem a kinyilatkoztatás, sem a tudomány nem teszi lehetővé, hogy erre a kérdésre biztos választ adjunk. Valójában ez nem is lényeges. Az biztos, hogy minden ember felismerheti magát Ádámban. Nyugodtan állíthatjuk, hogy Ádám és Éva története az egész emberiség története. (A héber nyelvben az Ádám szó földet, az Éva szó életet jelent.)

A világ, amit Isten teremtett, nagyon jó volt. Isten semmi rosszat nem teremtett. Az egész világmindenség Isten dicsőségével volt teljes. A föld, az ember, a tengerek, a fák, a virágok, az állatok mind-mind Isten dicsőségét tükrözték. Ő az úr mindenek fölött. Az ember minden lénytől különbözött abban, hogy Isten saját képére és hasonlóságára teremtette. Az ember azonban vétkezett. Eljátszotta az Istennel való közösséget, az Isten nélküli életet választotta. Ezért kiűzetett az Édenkertből.

Az itt következő büntetés a bűn elkerülhetetlen következménye. Ádám szeme valóban felnyílt, ahogy a sátán ígérte, de fájdalmas világra nyílt fel, ahol az embernek arca verítékével kell keresnie kenyerét, ahol az asszony fájdalommal szül majd. Egy olyan világra, ahol minden elmúlik, minden meghal, ahol az ember, aki föld, visszatér a földbe. – Ádám vétke bezárta a paradicsom ajtaját.

Istennek nem ez volt a terve az emberrel, hiszen a vele való közösségre teremtette. Ugyanakkor szabadságot adott az embernek, s ő szabadon választotta az Isten nélküli életet. Ezért szenved a bűn következményeitől.

A teremtéstörténet leglényegesebb igazságai:

1. A világ, amit Isten teremtett, jó.

2. Isten úr minden teremtmény fölött.

3. Isten saját képére és hasonlóságára teremtette az embert.

4. Az ember a teremtés koronája.

5. A bűn eltávolítja az embert Istentől.

6. A bűn az embertől, s nem Istentől származik.

Pál apostol Ádámot Krisztus előképének, Krisztust, pedig új Ádámnak, második Ádámnak nevezi. “Amint ugyanis Ádámban mindenki meghal, úgy Krisztusban mindenki életre is kel” (1Kor 15,22). Amint egy fa által buktunk el Ádámban, úgy egy fa (a keresztfa) által nyerünk életet az új Ádámban, Krisztusban. (A keresztrefeszítés ikonjain ezért Ádámra utal a koponya a kereszt tövében.)

Káin és Ábel (Ter 4,3-16.)

A bukott Ádám története folytatódik Káin bűnében.

Ádám és Éva fiai, Káin és Ábel, áldozatot mutattak be Istennek. Az Úr azonban csak Ábel áldozatát fogadta el. Káin ezért haragra gerjedt, s megölte testvérét. Isten számonkérő kérdésére pedig így válaszolt: “Őrzője vagyok én testvéremnek?”

Káinnak el kellett bujdosnia, de Isten jelet tett rá, hogy oltalmazza őt. – Bár az ember bűnt követ el, Isten ember iránti szeretete – Ádám után Káin esetében is- újra megmutatkozik.

Noé története (Ter 6, 5-9,17.)

A bűn elhatalmasodásával és az isteni szeretet látványos megnyilvánulásával találkozunk Noé történetében. A Szentírás mélyen emberi szavakkal utal Isten szomorúságára: “Eltörlöm a föld színérői az embert, mivel megbántam, hogy teremtettem… Isten látta a földet: romlott volt, mert minden lény a rossz útjára tért.” A megromlott emberek között Isten Noét igaznak találta, ezért megkegyelmezett neki. Megparancsolta, hogy építsen bárkát, amelybe belefér ő és családja, valamint minden állatból néhány, mert vízözönnel fog eltörölni minden élőlényt a földről.

Negyven nap és negyven éjjel hullott az eső. A víz elborította a legmagasabb hegyeket is, és elpusztult a föld minden élőlénye. Csak Noé és családja maradt életben, meg a bárkában lévő állatok.

A bárka az Ararát hegyén akadt fönn. Noé előbb egy hollót, majd egy galambot bocsátott ki a bárka ablakán, ám egyikük sem talált szárazra. A másodszor kiengedett galamb is visszatért, de már olajágat tartva csőrében, a beköszöntő békét, az élet reményét jelezve. A harmadszor kiengedett galamb már nem tért vissza. Ebből Noé megtudta, hogy a föld felszikkadt.

Amikor Noé kiszállt a bárkából, áldozatot mutatott be Istennek. Áldozatát az Úr elfogadta, az égen, pedig szivárvány jelent meg az Isten ember iránti szeretete jeléül.

Bábel tornya (Ter 11,1-9.)

A világban zűrzavar uralkodik. A mindenségnek, a kozmosznak (a “kozmosz” eredetileg rendet, összhangot jelent) ezt a “rendetlenségét” a bibliai kinyilatkoztatás Bábel tornyának történetével mutatja be, amely rávilágít a világ rendellenességének gyökerére.

Babilon környéke bővelkedett természeti kincsekben. A Tigris és az Eufrátesz folyók partján lévő hatalmas pálmaerdők könnyű megélhetést biztosítottak az embereknek. Minden körülmény kedvező volt ahhoz, hogy itt megannyi szép épület, nagyváros és magas szintű kultúra szülessen. (A babiloni függőkerteket az ókori világ hét csodája között emlegették.)

Mivel az emberek büszkék voltak tudományukra s technikai ismereteikre és biztosak voltak önmagukban, azt hitték, egymaguk képesek rá, hogy az égig eljussanak. Elkezdtek tehát “egy olyan tornyot építeni, amelynek teteje az égig ér”; “szerezzünk nevet magunknak vele” – mondták. Gőgjükben úgy gondolták, nincs szükségük többé Istenre. Isten azonban összezavarta nyelvüket és szétszórta őket az egész földön.

A büntetés lényege nem a nyelvek sokfélesége, hanem – a bűn következményeként – az emberek közötti kölcsönös meg nem értés, amely végigkíséri az emberiség történetét.

 

Ábrahám, az Úr választottja (Ter12-25. fejezet)

 

Izrael népének története Ábrámmal, a vándorló pásztorral kezdődik, akinek története a Kr. e. 1900 körüli évekhez vezet vissza bennünket. Ábrám az Eufrátesz torkolatához közel fekvő, virágzó Úr városában élt, majd családjával együtt Háránba költözött.

 

Egyszer így szólt Isten Ábrámhoz: „Vonulj ki földedről, rokonságod köréből és atyád házából arra a földre, amelyet majd mutatok neked. Nagy néppé teszlek. Megáldalak és naggyá teszem nevedet, s te magad is áldás leszel. Általad nyer áldást a föld minden nemeztsége.”

Az Úr tehát kiválasztotta Ábrámot és ígéretet adott neki. Istennek senkit sem kellett kiválasztania, senkinek sem kellett ígéretet adnia. Istennek semmit sem kötelező tennie. Úgy szereti azonban az embert, hogy kiválaszt, ígéretet ad, szövetséget köt vele, amelyhez mindenkor hűséges marad.

Hogyan válaszolt Ábrám Istennek? Semmibe vehette volna a hívó szót. Tiltakozhatott vagy vitatkozhatott volna. Megkérdőjelezhette volna Isten szavát. Megkérdezhette volna: hová megyek, hol fogok élni, mikor induljak, mit vihetek magammal, biztonságos lesz-e az utam? – Ábrám nem kérdezett semmit. Engedelmeskedett Istennek; tudta, az Úr gondoskodni fog róla.

Ábrám felesége meddő volt, így gyermekük nem született. Bár erről nem tehettek, az akkori gondolkodás szerint a gyermektelenség mégis szégyennek számított, s az idős házaspár egyre szomorúbb lett, hogy nincs utóduk, nincs, aki tovább vigye a család nevét. Az Úr azonban ígéretet adott erre is. Egy éjszaka kivezette Ábrámot és így szólt hozzá: „Nézz föl az égre és számold meg a csillagokat, ha meg tudod számolni őket. Ilyen lesz a nemzetséged.” Szövetséget is kötött Ábrámmal, akit ettől kezdve Ábrahámnak nevezett. A név jelentése: népek atyja, sokaság atyja.

Egy alkalommal titokzatos látogatók keresték fel Ábrahámot és Sárát, s megígérték: Sárának egy éven belül gyermeke születik. Az idős asszony mosolygott az ígéreten. El tudod képzelni, mit érezhetett ezután, amikor rádöbbent: valóban gyermeket vár. Milyen tisztelet és félelem tölthette el, s milyen öröm, amikor karjában tarthatta fiát, Izsákot.

 

Azonban alig cseperedett fel a gyermek, az Úr újra próbára tette Ábrahám hűségét: azt kérte, áldozza fel egyetlen fiát. (Ter22,1-18) Bizony megrázó ez az elbeszélés, még ha megnyugtatóan végződik is. Ez a próbatétel azonban nem csak Ábrahám hűségét bizonyítja, hanem Isten szeretetét is, amelyet újabb ígéretek sora jelez. Az isteni irgalom jeleit Ábrahám életében is láthatjuk. Ábrahám alkudozása is bizonyítja (Ter18,16-33).

Jákob története (Ter 25-36. fejezet)

Isten ígéretei Ábrahám után utódainak is szóltak. Izsák is várta, hogy utódaiból nagy nép lesz. De vajon melyik fiú révén? Az elsőszülöttségi jog Ézsaunak adott elsőbbséget, az Úr azonban még Rebeka terhessége idején jelezte: “Két nép van méhedben, méhedből két törzs válik el: az egyik törzs legyőzi a másikat és az időseb szolgálni fog a fiatalabbnak.”

Valóban így történt. Jákob először az elsőszülöttségi jogot szerezte meg bátyjától, majd az elsőszülöttnek járó atyai áldásban is ő részesült.

Egy alkalommal Ézsau éhesen tért haza a vadászatból. Jákob éppen ebédet készített. – Hadd egyek valamit, olyan fáradt vagyok – szólt Ézsau. – Rendben – felelte Jákob -, de akkor add nekem az elsőszülöttségi jogodat! – Ézsau meggondolatlanul megesküdött, s egy tál lencséért átadta öccsének az elsőszülöttségi jogot.

Öregségére Izsák megvakult. Amikor úgy érezte, közeledik a halála, megkérte Ézsaut, hogy készítsen neki ízletes vadpecsenyét, majd jöjjön az atyai áldásért. Amíg bátyja vadászni járt, Jákob gyorsan hozott két kecskegidát; ezt anyja ízletesen elkészítette. Aztán fölvette bátyja, Ézsau ruháit, hogy apja ennek illatát érezze; sőt, mivel Ézsau karja szőrös volt, az övé meg sima, be is takarta karját a levágott kecske szőrével. S bár hangját nem tudta elváltoztatni, és apja eleinte gyanakodott is emiatt, amikor Izsák átölelte a fiút, a ruha illata és a szőrös kéz meggyőzte; kitárt karral atyai áldását adta Jákobra. Így lett Jákob az Ábrahámnak adott ígéret hordozója.

Ézsau nagyon megharagudott testvérére. Bosszút forralt ellene, ezért Jákobnak menekülnie kellett. Menekülés közben egy éjszaka a pusztában aludt, s álmot látott. Álmában “egy létra volt a földre állítva, a hegye az eget érte. S lám, Isten angyalai le- és feljártak rajta.” Jákob is megkapta az ígéretet: “Az Úr vagyok, atyádnak, Ábrahámnak Istene és Izsák Istene. A földet, melyen pihensz, neked és utódaidnak adom. Veled vagyok. Mindenütt oltalmazlak. nem hagylak el, amíg véghez nem viszem, amit megígértem neked.” Jákob, amikor felébredt, elfogódottan kiáltott föl: “Valóban az Úr van ezen a helyen és én nem tudtam!”

Jákob évtizedekig élt idegen földön. Megnősült, gyermekei születtek, meg is gazdagodott, szíve mégis hazavágyott. Ézsauval is ki akart békülni végre. Hazaindult hát, családjával, jószágaival együtt.

Útközben egy éjszaka különös esemény történt vele. Valaki megjelent neki, s birkózni kezdett vele. A küzdelem sokáig tartott. Már hajnalodott, amikor az idegen megérintette Jákob legerősebb inát, úgy, hogy kificamodott a csípője. Jákob azonban ennek ellenére sem engedte el a titokzatos ismeretlent, hanem így szólt: “Nem engedlek el, amíg meg nem áldasz!” S hallotta a választ: “Ezentúl ne Jákobnak hívjanak, hanem Izraelnek, mivel Istennel szemben erősnek bizonyultál.” Jákob – új nevén Izrael- ekkor döbbent rá, hogy az Úrral viaskodott. Hazatérve megbékélt Ézsauval s letelepedett ősei földjén.

József, az álomlátó (Ter 37-41)

Jákobnak tizenkét fia volt. Közülük Józsefet szerette a legjobban, akire emiatt féltékenykedtek is bátyjai. Még barátságtalanabb lett a hangulat köztük, amikor József elmesélte két álmát. ” Kévét kötöttünk a mezőn, s íme, az én kévém fölegyenesedett és állva maradt, a ti kévéitek pedig körülvették és meghajoltak az én kévém előtt.” – A másik álomban azt látta a fiatal József, hogy a nap, a hold és a csillagok meghajoltak előtte. Apja is megfeddte az álmok miatt, testvérei azonban meg is gyűlölték. Nem sejtették, hogy az Úr választottja ez a fiú.

Egy alkalommal József meglátogatta otthonuktól távol legeltető testvéreit. Azok, amikor meglátták, haragra gerjedtek, s elhatározták, hogy megölik. Egyikük, Ruben, pártját fogta, mondván: ne öljük meg, dobjuk inkább a ciszternába. Közben egy karaván közeledett, s ez újabb ötletet szült a testvérekben: Józsefet 20 ezüstért eladták a kereskedőknek, akik Egyiptom felé vették útjukat. József köntösét pedig kecskevérbe mártva elküldték apjuknak, mintha öccsüket vadállat tépte volna szét. Jákob hosszú ideig gyászolta kedves gyermekét.

József az egyiptomi fáraó egyik kincstárnokának, a testőrség parancsnokának, Potifárnak a házába került. Ura megszerette és úgy megbízott benne, hogy egész vagyona intézőjévé tette. Potifár felesége viszont szemet vetett a fiatal fiúra. Bűnre csábította, s miután József visszautasította őt, hazugsággal börtönbe juttatta. Az Úr azonban itt is vele volt. Elnyerte a börtönfelügyelő jóindulatát, így a börtönévek is elviselhetőbbek voltak számára.

Börtönbe került a fáraó főpohárnoka és fő sütőmestere is. József egyszer megfejtette álmukat, amely be is teljesedett: a fáraó egyiküket visszahelyezte hivatalába, a másikat kivégeztette. De a pohárnok, bár újra jól ment a sora, megfeledkezett az ártatlanul börtönben sínylődő Józsefről. Csak akkor jutott újra eszébe a héber fiatalember, amikor a fáraónak olyan álma volt, amelyet Egyiptom egyetlen bölcse s írástudója sem tudott megfejteni. Hívatták Józsefet, s a fáraó neki is elmondta titokzatos álmát:

“Álmomban a Nílus partján álltam. A Nílusból hét kövér és szép tehén jött, és legelt a réten. Azután láttam, hogy utánuk más hét nyomorúságos, csúnya és sovány tehén jön fel. A sovány és csúnya tehenek felfalták a hét elsőt, a kövér teheneket. De amikor a gyomrukba értek, nem látszott, hogy a gyomrukba jutottak, mert alakjuk éppen olyan csúnya volt, mint azelőtt. Erre fölébredtem. Azután álmomban azt láttam, hogy egy száron hét teli és szép kalász nőtt, de utánuk hét üres, kiaszott és a keleti széltől megperzselt kalász hajtott ki. A hét üres kalász elnyelte a hét jó kalászt.”

József megfejtette a fáraó álmát. A hét kövér tehén s a hét teli kalász hét bőséges esztendőt jelent, amikor Egyiptom földjén nagyon bő termés lesz. De utána jön hét ínséges esztendő (hét sovány tehén, hét üres kalász), amikor a föld alig ad termést, a nép elfelejti a bőséget. József azt tanácsolta hát a fáraónak, hogy a hét bő esztendőben gyűjtsék össze az összes termést, így elegendő lehet a készlet a hét szűk esztendő idejére is. A fáraónak tetszett József beszéde, s nemcsak tervét fogadta el, hanem Egyiptom egész földje fölé rendelte, önmaga után az ország második emberévé téve a bölcs fiatalembert.

Amikor elkezdődtek a szűk esztendők, egyre nyomasztóbb lett az éhínség mindenütt. Messze földről jöttek karavánok Egyiptomba, miután megtudták, hogy az országnak felhalmozott gabonakészletei vannak. József testvérei is szűkölködtek odahaza. Nekivágtak hát ők is a nagy útnak, hogy a maguk és családjaik számára gabonát vegyenek. Nem sejtették, mi vár rájuk Egyiptom földjén. Rég elfelejtették öccsük álmait, talán magát Józsefet is.

József, bár próbára tette testvéreit, nagylelkűen megbocsátott nekik, s újra szeretetébe fogadta őket. Sőt, a fáraó jóvoltából atyjukkal, Jákobbal együtt valamennyien Egyiptom földjén telepedhettek le.

Amikor Jákob meghalt, kívánsága szerint visszavitték Kánaánba, s ott temették el.

Jákob fiai név szerint a következők voltak: Ruben, Simeon, Lévi, Juda, Dán, Gád, Áser, Issachár, Zebulon, Naftali, József, Benjámin.

Kivonulás könyve

A Kivonulás könyvében már új történelmi helyzettel találkozunk.

Új király, új királyi család került Egyiptom élére. Ők már nem emlékeztek arra, hogyan mentette meg egykor József az egész országot. Csak azt látták, hogy a Nílus deltavidékén egy hatalmas, idegen nép lakik. Rabszolgamunkára fogták őket: sarat kevertek, vályogot vetettek, városokat építettek a fáraó parancsára.

Az elnyomás, a kényszermunka ellenére Izrael népe egyre erősebb lett. A fáraó félni kezdett tőlük, ezért parancsot adott: “Minden fiút, aki a hébereknél születik, vessetek a folyóba, de a lányokat hagyjátok életben!”

Ekkor történt, hogy az egyik zsidó családban fiúgyermek született. A szülőknek volt már két gyermekük: egy lány, Mirjam, és egy fiú, Áron. Ők még a fáraó parancsa előtt születtek. Az újszülöttet azonban most a kegyetlen parancs szerint a Nílus vizébe kellett volna dobni!

Az édesanya gondolni sem akart erre. Három hónapig rejtegette a kisfiút, majd egy kosárban kitette a Nílus szélére, Mirjam pedig figyelte, mi történik. A fáraó leánya jött fürdeni. Észrevette a kosarat, kibontotta s megsajnálta a gyermeket. Mirjam már szaladhatott is dajkát keresni a kisfiúnak – aki nem lett más, mint saját édesanyja.

Amikor a fiú felserdült, anyja átadta a fáraó leányának. Ő Mózesnek nevezte el (a név jelentése: “a vízből kihúzott”); saját fiaként nevelte s taníttatta, így Mózes részesült az egyiptomiak minden tudományában. Bölcs és elismert ember lett.

Mózes a fáraó udvarában sem feledkezett meg arról, melyik néphez tartozik. Egy alkalommal, amikor meglátogatta testvéreit, észrevette, hogy egy egyiptomi munkafelügyelő kegyetlenül ütlegel egy izraelit. Dühében úgy megütötte az egyiptomit, hogy az szörnyethalt. Mózesnek bujdosnia kellett.

Midián pusztájába menekült. Ott letelepedett; megnősült és gyermeke is született. Apósa juhnyájait legeltette, és jó ideig semmi rendkívüli nem történt az életében. Egyszer azonban legeltetés közben egészen a Hóreb, a Sínai-hegy közelébe jutott. Itt arra lett figyelmes, hogy egy csipkebokor lángol; lángol, de nem hamvad el. Közelebb ment, hogy megnézze ezt a különös jelenséget. Ekkor hangot hallott: valaki nevén szólította. “Ne közelíts! Vedd le sarudat a lábadról, mert a hely, ahol állasz, szent föld. Én vagyok az Isten, atyáid Istene: Ábrahám Istene, Izsák Istene, Jákob Istene.” Mózes eltakarta arcát félelmében, az Úr, pedig megbízást adott neki: “Láttam Egyiptomban élő népem nyomorúságát, ismerem szenvedését. Menj, elküldelek a fáraóhoz, hogy népemet, Izrael fiait kivezesd Egyiptomból.”

Mózes nem akarta vállalni a megbízatást; többször is nemet mondott. Hivatkozott saját gyöngeségére, akadozó nyelvére, hivatkozott a nép hitetlenségére, amely miatt nem fognak hallgatni rá, mindhiába. Az Úrnak nem mondhatott nemet. “Veled leszek” – visszhangzott fülében sokáig a bíztató mondat.

Isten itt nevezi meg magát először a Bibliában (Kiv 3, 15). Mózes csak atyáinak, Ábrahámnak, Izsáknak és Jákobnak Isteneként ismerte őt. Mostantól kezdve ezen a néven szólíthatja Istent az ő népe: Jahve (“aki vagyok”).

Mózes tehát testvérével, Áronnal együtt elment a fáraóhoz, s kérte, bocsássa el Izrael népét. A fáraó gőgösen mosolygott a kérésen: “Kicsoda Jahve, hogy engedelmeskedjem neki? Nem ismerem Jahvét és Izraelt sem engedem el.” Ettől kezdve még szigorúbban bánt a néppel, még keményebben dolgoztatta őket.

A fáraó keményszívűsége miatt különböző természeti csapások sújtották Egyiptomot: szúnyogok, böglyök árasztották el az országot; dögvész sújtotta az állatállományt; fekélyek borítottak be embert, állatot; sáskajárás pusztított; stb. Bár ezek a csapások természeti katasztrófáknak tűnnek, hevességükben és sűrű egymásutánjukban “Isten ujját” fedezhették föl az egyiptomiak. A fáraó azonban így is sokáig hajthatatlan maradt.

A szabadulás éjszakája viszont mégiscsak elérkezett.

A fáraó, aki a történészek szerint ez időtájt II. Ramszesz volt, az Egyiptomot sújtó csapások idején többször is megígérte, hogy elbocsátja a szolgaságban élő izraelieket. Amikor viszont egy-egy csapás Mózes imádságára megszűnt, az uralkodó mindig meggondolta magát, s nem engedte el a népet. Isten terve azonban minden keményszívűség ellenére megvalósul.

A fáraó ugyan elkergette Mózest, és azzal fenyegette meg, hogy kivégezteti, ha még egyszer elébe jön, de az Úr ekkor adta a legsúlyosabb jelet. A fáraó trónörökös, elsőszülött fia s valamennyi egyiptomi elsőszülött fiú meghalt egyazon éjszakán.

A választott nép elsőszülöttjeinek nem esett bántódásuk. Mózes parancsát követve minden család leölt ugyanis egy hibátlan bárányt, úgy, hogy csontot nem törtek benne. Ennek vérével kenték be az ajtófélfákat. S azon az éjszakán, amelyen az elsőszülöttek halála miatt jajgatás támadt egész Egyiptomban, ők megmenekültek a haláltól.

Izrael népe örömteli készülődéssel, vándorbottal a kezében várta a szabadulást, a kivonulást Egyiptom földjéről.

Hívatta is a fáraó Mózest, s már nemcsak elengedte, de egyenesen sürgette a távozást.

Amikor a nép elhagyta az országot, a fáraó mégis megbánta, hogy ilyen engedékeny volt, s hadseregével utánuk iramodott. A felhőoszlop, amely addig vezette az izraelitákat, most mögöttük haladt, úgy, hogy a felhőoszlop védelme alatt egérutat nyertek. Átkeltek a csodás módon kettényíló Sás-tengeren (más fordításokban: Vörös-tenger), míg az utánuk nyomuló fáraó katonáival együtt odaveszett. Mózes győzelmi éneket énekelt, nővére, Mirjam táncolt, az egész nép örvendezett. (A tengeren való átkelés története részletesen a Kivonulás könyve 14, 15-31-ben olvasható.)

Az üldözőitől megszabadult nép még mindig nem érezhette magát teljes biztonságban. Nem vonulhattak végig a Földközi-tenger mellett vezető úton, mert ott egyiptomi erődök állhatták volna útjukat. Ezért elfordultak a sivatag felé, ahol viszont kevés volt az élelem, a víz; ahol a tűző napsütésben és szárazságban Egyiptom zöldje és gazdag földje egyre fájóbb s egyre távolibb emlékké vált. A nép Mózest kezdte okolni a nehézségekért; panaszaik egyre sűrűbbek s egyre hangosabbak lettek, amiért az egyiptomi biztos kenyér, sőt húsosfazék mellől a biztos halálnak látszó sivatagba hozta őket.

Mózes minden nehézség közepette az Úrhoz fordult, s a vándorló nép sok-sok gondja meg is oldódott. Először mannát, kalács-ízű, édeskés étket találtak a földön, amelyből mindig egy napra valót szedhettek. Ugyanekkor fürjcsapat szállt le a sivatagban. A madarak nagy távolságot repülhettek, így elfáradtak; könnyen megfogták, megsütötték és megették őket.

A legsúlyosabb gond a vízhiány volt. Az Úr parancsára Mózes ráütött botjával az egyik sziklára, amelyből víz kezdett folyni, s ez elegendő volt az egész népnek.

A sok nehézség ellenére tehát – bár a zúgolódás is napirenden volt- a nép egyre inkább megbizonyosodhatott arról, hogy Isten oltalmazza őket, hiszen a kilátástalannak tűnő helyzetek egész sorában mentette meg választottait.

A Sínai-hegyhez érkezve Mózes fölment a hegyre, hogy találkozzék Istennel. Két kőtáblára véste azokat a parancsokat, amelyek az Istennel való szövetség szabályait tartalmazzák. Ezt a két kőtáblát a szövetség táblájának nevezzük.

Időközben a nép, amely a hegy lábánál maradt, megunta a várakozást; Áron közreműködésével – a környező népek szokása szerint- ékszereiket összeolvasztva aranyborjút öntöttek, s mire Mózes visszatért, azt körültáncolva, istenként imádták. Mózes éktelen haragra gerjedt, s dühében összetörte a kőtáblákat, az aranyborjút pedig porrá zúzta. Megtörten járult újra az Úr elé; bocsánatot kért a nép bűnéért, Jahve pedig újra irgalommal fordult feléjük, s megújította, sőt az egész népre kiterjesztette az Ábrahámmal kötött szövetségét: “Szövetséget kötök veled: egész néped előtt olyan csodákat viszek véghez, amilyenek az egész földön egyetlen nép között sem történtek, s az egész nép, amelynek körében élsz, meglátja az Úr művét.”

A Sínai-hegy tövéből tovább vándorlók Kádesbe érkeztek. Innen kémeket küldött Mózes Kánaán földjére. A kémek azonban – Kaleb és Józsue kivételével – úgy vélekedtek, hogy túl erős nép lakja ezt a földet, városaik erődítménye bevehetetlen, s nem vállalkoztak az ország elfoglalására. Mózes sajnálkozva vezette vissza népét a sivatagba, ahol még 38 esztendeig bolyongtak. Végül negyvenévi pusztai vándorlás után érkezett el az idő, hogy Izrael népe végre hazára leljen.

A nép legnagyobb alakja, Mózes azonban már nem léphetett be az Ígéret Földjére. Nébo hegyéről megláthatta még Kánaánt, de a honfoglalás már utóda, Józsue vezetésével valósult meg.

A szövetséget, amely Isten és Izrael népe között jött létre, vérrel pecsételték meg a Sínai-hegy lábánál. Mózes az áldozati állat vérével hintette meg a népet. – Az új szövetséget, amely Isten és az egész emberiség között jött létre, Jézus saját vérével szentesítette.

A kivonulás és a pusztai vándorlás története a Kivonulás könyvében kezdődik, de a Pentateukhosz többi könyvében folytatódik. Ezek közül a Leviták könyve azokat a törvényeket közli, amelyek szerint a népnek élnie kell. (A papok Lévi törzséből származtak, innen a könyv elnevezése.)

A Számok könyve népszámlálással kezdődik, s a nép vándorlásával, további sorsával folytatódik.

A Második Törvénykönyv Mózes beszédeit tartalmazza, s halálával ér véget.

 

 

Történeti könyvek

Az úgynevezett történeti könyvekben nyomon követhetjük az izraeliták további történetét a honfoglalástól, a Kr.e. 13. századtól a Kr.e 3. századig.

A Biblia szerzői számára a történelem Isten és népe története; a történeti részletek pontossága itt jóval kevésbé lényeges, mint az a tapasztalat, hogy a történelem eseményeiben Isten az ő népével van.

A Biblia történeti könyvei mintegy ezer esztendőt ölelnek fel.

 

Józsue könyve

Kánaán lakott terület volt, az Ígéret Földjének elfoglalása tehát nem tűnt könnyű feladatnak. Az ország felderítésére Józsue kémeket küldött Jerikóba, akik egy Ráháb nevű nő házába tértek be. Ráháb nem árulta el a kémeket, hanem üldözőik elől a várfalon, kötélen engedte le őket. – “Az Úr az egész országot a kezünkre adta” – jelentették a kémek a kalandos visszatérés után. – Már most retteg tőlünk az ország minden lakója.

A nép néhány nap múlva száraz lábbal kelt át a Jordán folyón. Az első város, amely útjukba került, Jerikó volt. Harsonákat fújva hat napon keresztül egyszer-egyszer, majd a hetedik napon hétszer körüljárták a falakat. Ezután óriási csatakiáltásban törtek ki, mire Jerikó falai leomlottak. Az izraeliek megrohanták és elfoglalták a várost; egyedül Ráhábot és családját kímélték meg.

A következő helység, Ai városának lakói előbb visszaverték az izraelitákat, másodszorra azonban nem tudtak ellenállni. Józsue emberei menekülést színleltek, Ai királya pedig az egész néppel utánuk nyomult. Eközben a város túloldalán lesben állók felgyújtották a várost, majd Józsue és csapata is megfordult; így két sereg közé ékelődött s csatát vesztett Ai királya.

Józsue egyik várost a másik után foglalta el. Harcai során 31 királyt győzött le, de győzelmeit nem a maga vagy a nép bátorságának, hanem Isten erejének tulajdonította. Honfoglaló harcaival megszerezte azt a földet, amit Ábrahámnak és Jákobnak ígért az Úr.

Józsue könyvének szerzője így foglalja össze a Mózeshez méltó vezér idejében történteket: “Az Úr Izrael fiainak adta az egész országot, amelyre megesküdött atyáiknak, hogy nekik adja. Birtokukba vették és letelepedtek rajta… Azokból az ígéretekből, amelyeket az Úr Izrael házának tett, nem hiúsult meg semmi, mind beteljesedett.”

Ezekből az utóbbi mondatokból kitűnik, hogy Józsue könyvének szerzőjét nem annyira a történeti részletek pontossága érdekli, hanem az, hogy Isten népével van, s ígéretei teljesednek.

Vannak olyan vélekedések, hogy az Egyiptomból való kivonuláskor a tengeren történt átkelés apály vagy erős szél következtében vált lehetségessé. Ugyanígy el lehet képzelni, hogy például földcsuszamlás zárta el a víz útját s tette egy időre szárazzá a Jordán medrét, amikor a nép átkelt. Azaz: lehet, hogy nem volt szükség Isten különleges közbelépésére. – Ugyanez érvényes Jerikó ostromára is. A történészek azt állítják, hogy Jerikó falai valójában már rég nem álltak, amikor a honfoglaló izraeliták odaérkeztek. Jerikó falainak leomlásával a szent író a későbbi nemzedékek számára akarja érzékelhetően bemutatni, hogy Isten ereje megmutatkozik a választott nép történetében. S hogy ez a kis nép kiszabadult a hatalmas Egyiptom szorításából, hogy a nagy pogány népek között fönnmaradt s Kánaán földjén letelepedett, az valóban igazolja tapasztalatukat: Isten népével van.

Az Ígéret Földjének elfoglalásáról Józsue könyvéből értesültünk. A honfoglalást követő évszázadok eseményeit a Bírák könyve közli.

 

Bírák könyve

Miután Izrael népe bevonult Kánaánba (Kr.e. 13. század), mintegy 200 évig uralkodó nélkül élt, mondván: a mi királyunk Isten. Eközben azonban ingadozott is a nép. Sokat keveredtek idegen nemzetekkel, átvették azok pogány szokásait, sőt, még bálványaikat is imádták. A vándorló pogány népek (moabiták, amalekiták) sokszor hatalmaskodtak felettük; rájuk törtek, raboltak, gyilkoltak. Ilyenkor a nép belátta bűneit és Istenhez fohászkodott.

Az Úr gondoskodott is róluk. Ha Mózeshez vagy Józsuéhoz hasonló erős vezért nem is támasztott, a bírák személyében alkalmanként adott olyan vezetőket, akik össze tudták fogni a Kánaán földjén szétszórtan élő törzseket, s meg tudták fékezni az ellenséget.

A bírák között a legjelentősebbek: Debora (az egyetlen nő) és Bárák, Gedeon, Jiftah, Sámson, Sámuel.

Midianiták és amalekiták szállták meg az országot. A sanyargatott nép Istenhez könyörgött, aki Gedeont, egy szegény család fiát bízta meg népe megmentésével.

Gedeon azonban kifogást keresett: “Ha az Úr velünk van” – kérdezte szinte lázadozva –, “hogyan történt ez velünk? Hol vannak azok a csodák, amelyekről atyáink beszélnek nekünk, amikor azt mondják: hát ide vezetett minket az Úr Egyiptomból? S most elhagyott minket az Úr és kiszolgáltatott Midiánnak…”

Hivatkozott még Gedeon szegénységére és gyöngeségére is, az Úr azonban mégis őt küldte.

Ekkor Gedeon bizonyságul jelet kért. “Így szólt Istenhez: Ha valóban az én kezem által akarod megszabadítani Izraelt, amint mondtad, nézd, gyapjút terítek ki a szérűre. Ha csak a gyapjú lesz harmatos, a föld azonban száraz marad, ebből megtudom, hogy te szabadítod meg Izraelt a kezem által, amint mondtad.” Így is történt. Gedeon másnap kora reggel fölkelt, s kicsavarta a gyapjút; tele lett egy vizespohár.

Gedeon mégis újabb próbát kért: Most csak a gyapjú maradjon száraz, s legyen harmatos körös-körül a föld. Így történt.

Gedeon e jel révén megbizonyosodott arról, hogy valóban az ő feladata lesz a midianiták legyőzése, s hogy e harcban az Úr vele lesz. Harmincezres hadserege előtt kihirdette: aki fél és retteg, az térjen vissza! Tízezren maradtak. Közülük is mindössze háromszáz fegyelmezett katonát választott, akikkel éjjel lepte meg az ellenség táborát, s szabadította meg népét Midiántól.

Sámson idős szülők gyermekeként született, akik az Úrnak szentelték fiúkat. Ennek külső jeleként soha nem nyírták meg a haját. Rendkívüli testi ereje volt. Puszta kézzel bánt el oroszlánnal, szamár-állkapoccsal vert szét egész hadsereget.

Izrael népe fölött ekkortájt a filiszteusok hatalmaskodtak; Sámson ellenük vette föl a küzdelmet. Egy alkalommal háromszáz rókát kötözött össze farkuknál fogva, majd égő fáklyát kötött rájuk, így égette föl a filiszteusok minden gabonáját. Érthető, hogy ezek után halálra keresték őt. Végülis csak női fondorlattal, egy Delila nevű filiszteus lány cselvetésével tudták elfogni. Megvakították és munkára fogták.

Egy nagy ünnepségen, zajos mulatozás közben a filiszteusok vezetői előhozták, hogy táncoljon előttük, miközben ők kinevették, gúnyolták. Sámson pihenés közben az épületet tartó oszlopok közé állt és minden erejét megfeszítve kidöntötte azokat. Az épület összedőlt. Így halt meg ő maga is a filiszteusok fejedelmeivel s több ezer emberével együtt.

A Bírák könyvének szerzője – a kivonulás és a honfoglalás leírásaihoz hasonlóan – azt a tapasztalatot tanúsítja s mélyíti el: valahányszor a nép eltávolodik Istentől, rosszul megy a sora; valahányszor azonban megtér és az Úrhoz fordul, Isten megbocsát és segít rajtuk.

Rut könyve szorosan kapcsolódik a Bírák könyvéhez. Nagy vonalakban arról szól, hogy férje halála után hogyan tart ki izraelita anyósa, Noémi mellett egy Rut nevű moábita nő, és újabb, Boásszal kötött házasságával hogyan kerül Dávid nemzetségtáblájába.

Sámuel I. és II. könyve

Sámuelt, az utolsó bírát szülei gyermekkorában az Úrnak szentelték és a templom szolgálatára adták. Egyik éjjel nevén szólította őt valaki: Sámuel, Sámuel! Azt gondolta, a főpap hívja, de nem ő szólította. Amikor ez a hívás újra meg újra ismétlődött, Éli főpap tanácsára Sámuel így válaszolt: “Szólj, Uram, hallja a te szolgád!”

Isten ekkor közölte vele tervét. Prófétájának választotta, aki közvetít majd közte s népe között. Sámuel egész életében hűségesen teljesítette feladatát.

Sámuel tehát nemcsak bíra, hanem próféta is volt. A próféta az az ember, akit Isten hív, hogy üzenetét elmondja a népnek. Isteni hívást kap, amelyre nem mondhat nemet. Nem saját gondolatait, saját tanítását mondja, hanem Isten szavát közvetíti, Isten szószólója a nép előtt. (Ezért kezdi mondandóját a próféta szinte mindig ezekkel a szavakkal: “Így szól az Úr…”) Isten szavát akkor is hirdetnie kell, ha a nép meg sem hallgatja, vagy semmibe veszi az általa közvetített üzenetet.

Az Izraelt körülvevő népeknek már királyuk volt ebben az időben. A választott nép számára is egyre sürgetőbbé vált, hogy a bírák helyett az egész népet egyesítő uralkodó vezesse őket. Sámuel eleinte nem akart királyt adni a népnek, mondván: egyedül Isten a mi királyunk. Amikor azonban megöregedett, s nem volt vezetője a népnek, teljesítette kérésüket. Az Úr egy Saul nevű fiatalembert választott. Saul apja elkóborolt szamarait keresve találkozott a prófétával. Sámuel olajat öntött a fejére és így szólt: “Fölken most téged az Úr népe fejedelmévé. Uralkodj Izrael fölött, és szabadítsd meg ellenségei kezéből! Veled van az Isten!”

Saul uralkodása biztatóan kezdődött. Vele volt az Úr, és az egész nép kedvelte. Rendet teremtett az egész országban, a szomszédos pogány népeket visszaszorította. Sok hősies tettet vitt véghez. Egy idő után azonban megszédítette őt a hatalom. Fejébe szállt a dicsőség, s jobban bízott saját erejében, mint az Úrban. Isten ezért elvetette őt, s még életében új királyt adott a népnek. Bár a trónon továbbra is Saul ült, Sámuel már kereste az Úr újabb választottját.

Így szólt az Úr az öreg Sámuel prófétához: “Meddig akarsz még Saul miatt bánkódni? Töltsd meg a korsódat olajjal, és kelj útra! Menj el Izájhoz Betlehembe, mert a fiai közül szemeltem ki királyt.” Sámuel úgy tett, ahogy az Úr kérte. Amikor meglátta Izáj legidősebb fiát, vállas, daliás fiatalembert, azt gondolta, ő lesz az új király. Erre az Úr így szólt: “Az ember a külsőt nézi, az Úr azonban a szívet.” Így elvonult a próféta előtt Izáj hét fia, Sámuel viszont a legkisebbiket hívatta be, aki a nyájat őrizte a legelőn. Vörös hajú, nyílt tekintetű, szép termetű fiú volt ez a nyolcadik. Dávidnak hívták. Sámuel fogta a korsóját, s Dávid fejére öntötte az olajat. Ettől kezdve Dávidot eltöltötte az Úr Lelke, s nemsokára el is érkezett az idő, hogy a királyi udvarba kerüljön.

Saulnak – gyakori búskomorsága miatt – azt javasolták szolgái, hozasson az udvarba valakit, aki tud hárfázni, s fel tudja vidítani a királyt. Dávid értett a lantpengetéshez, az egyik szolga jóvoltából őt hívták hát a királyhoz. Saul hamarosan megkedvelte; fiával, Jonatánnal pedig Dávid életre szóló barátságot kötött.

A trónon ülő király s a titkos várományos között azonban megromlott a kapcsolat. Saul féltékeny lett az egyre népszerűbb Dávidra. Ennek legfőbb oka a Góliát elleni, győztes párviadal volt. Saul többször is Dávid életére tört. Dávidnak menekülnie kellett. Nem egyszer bosszút állhatott volna az őt üldöző Saulon, de mindannyiszor megkímélte életét. Amikor pedig Saul és három fia – köztük jó barátja, Jonatán – egy újabb, filiszteusok elleni csatában elesett, őszintén gyászolta az elhunytakat.

Saul király halála után Dávid lépett a trónra. Az ő, majd fia, Salamon uralkodásának évtizedei máig a választott nép történelmének legdicsőségesebb korszakát jelentik.

Amikor Dávid király elfoglalta a trónt, egyesítette Izrael törzseit, azaz egységes államot teremtett. Végleges győzelmet aratott a filiszteusok fölött, sőt terjeszkedni is tudott, nagy és jelentős királyságot hozott létre. Elfoglalta a jebuszi nép városát, Jeruzsálemet, s ezt a várost az ország politikai és vallási központjává tette. (Mindez Kr.e. 1000 körül történt; Jeruzsálemet attól kezdve Dávid városának nevezték.)

Dávid nagy és jóságos uralkodóként vonult be Izrael történelmébe, akit a nép nemcsak hősként s nagy királyként, de – zsoltárai miatt – költőként is magasztalt. Hibái azonban neki is voltak. A Szentírás két nagyon súlyos bűnét említi: házasságtörést és gyilkosságot.

Egy alkalommal Dávid palotája teraszáról meglátott egy asszonyt, aki a szomszédos ház kertjében fürdött. Beleszeretett és feleségének akarta. Az asszonyt Batsebának hívták (más fordításokban Betsábénak); férje, Uriás Dávid seregében harcolt. A király üzenetet küldött hadvezérének, hogy Uriást a harc sűrűjébe küldje. Amint az várható volt, a következő csatában el is esett. Amikor ezt Dávid meghallotta, házába hozatta Batsebát, hogy felesége legyen.

Dávid – akárcsak az Ószövetség legtöbb nagy alakja – elsősorban a hitben példaképünk. Cselekedeteiben nem egyszer messze áll még az evangéliumi eszménytől.

Dávidot Nátán próféta figyelmeztette igen súlyos bűnére. A király, miután rádöbbent, mit is cselekedett, így kiáltott: – Vétkeztem az Úr ellen! – Őszintén megbánta bűnét, és szigorú vezeklésbe kezdett. Isten megbocsátott neki, de a vétkes kapcsolatból született gyermeke meghalt.

Amikor Salamon, Dávid fia trónra lépett, egy éjszaka álmában megjelent neki az Úr, és így szólt: – Atyád, Dávid kedvéért kérj tőlem, amit csak akarsz, megadom neked. Salamon így válaszolt: – Fiatal ember vagyok én, nem tudok uralkodni. Adj hát szolgádnak éber szívet, hogy meg tudjam különböztetni a jót és a rosszat. Hisz e nélkül ki tudná kormányozni népedet? – Mivel Salamon nem hosszú életet, dicsőséget vagy gazdagságot kért, nem is ellenségei életét, hanem bölcsességet, tetszett az Úrnak a kérése. Valóban nagy bölcsességgel áldotta meg az ifjú királyt, s ráadásul gazdagságot és dicsőséget is adott neki.

Bölcs Salamon messze földön híressé vált, országát, pedig felvirágoztatta. Már apja, Dávid király szeretett volna templomot építeni az Úrnak; az ő elképzeléseit fia valósította meg. A salamoni templom és a palota gazdagságát a Királyok könyve két fejezeten keresztül ecseteli. A Sion hegyén épült jeruzsálemi templom az ókor egyik kiemelkedő alkotása volt. Még a távoli Sába királynője is hódolt Salamon király bölcsességének és gazdagságának. Ő is eltűrte viszont az idegen istenek tiszteletét az országban, s ezzel súlyosan vétkezett az Úr ellen.

A templomépítő Salamonnak tulajdonítja a hagyomány a Szentírás néhány bölcsességi könyvét is. Salamon gazdag, tekintélyes és nagy kiterjedésű birodalmat hagyott hátra. Halálával azonban véget is ért Izrael történetének a Saullal kezdődő, majd Dávid és Salamon nevével fémjelzett dicsőséges időszaka. Salamon halálát trónviszályok követték, amely az ország kettészakadásához vezetett.

Királyok I. és II. könyve

Salamon király Kr.e. 933-ban halt meg. Fiát, Roboámot csak a déli országrész fogadta el uralkodójának. Az északi törzsek Jeroboámot választották királyuknak. Az egységes ország tehát kettészakadt. Ezentúl csak az északi országrész viselte az Izrael nevet; fővárosa a későbbiekben Szamaria lett. A déli országrészt Júdának nevezték; központja Jeruzsálem maradt.

A kétfelé szakadt ország királyairól nincs sok mondanivalója a Bibliának, dicsérő szava, pedig egészen ritkán. E korszak történelem-alakító személyiségei inkább a próféták. A Királyok könyvének is valójában ők a főszereplői: elsősorban Illés, majd tanítványa Elizeus.

Illés életének egyik közismert mozzanata a szareptai özvegyasszony története. Ez a pogány asszony nagy jóindulattal fogadta a prófétát; utolsó csepp olajából, utolsó marék lisztjéből sütött lángost neki. Jutalmul szakajtója nem ürült ki, korsója nem apadt ki, bár nagy szárazság sújtotta az országot.

Acháb király – felesége, a pogány Izebel hatására – bevezette a bálványimádást, a Baal-kultuszt Izraelben. Maga is áldozatokat mutatott be Baal istennek, az igaz Isten prófétáit pedig leölette. Egyedül Illés menekült még. A próféta egy ideig a pusztában rejtőzködött, majd bátran a király elé állt, s kérte, hogy Kármel hegyére hívja össze a népet és Baal papjait. Ekkor Illés szemére vetette a népnek, hogy az igaz Isten mellett a pogány istent is imádja. – “Meddig akartok még kétfelé sántikálni? Ha az Úr az Isten, akkor őt kövessétek, ha meg Baal, akkor kövessétek azt!” – mondta szenvedélyesen. Oltárt építtetett Baal papjaival, s ő maga is ezt tette. Majd azt javasolta, ne gyújtsanak alá. Amelyikük áldozata meggyullad, annak az istene az igaz Isten, őt imádják.

Baal prófétái hiába kiáltoztak, sőt véresre is vagdosták magukat, oltáruk nem fogott tüzet. Ekkor Illés körülárkolta s vízzel le is locsolta az Úrnak épített oltárt, majd így imádkozott: “Uram! Ábrahám, Izsák és Izrael Istene! Nyilvánítsd ki a mai napon, hogy te vagy az Isten Izraelben! Engedd, hogy ez a nép fölismerje: te, az Úr vagy az Isten, te téríted meg a szívét!” Erre tűz gyulladt az oltáron, és elégette az áldozatot. A nép ujjongva ismerte el az Istent; Illésnek azonban Izebel királynő bosszúja elől menekülnie kellett.

Kevésbé ismert, de döbbenetes erejű Illés Istennel való találkozásának leírása a Királyok könyvében. Ez a Hóreb hegyén történt. IIlés egy sziklabarlang bejáratánál húzódott meg, az Úr pedig elvonult előtte. Először hegyeket tépő, sziklákat görgető, hatalmas szélvészt látott. De a pusztító szélvészben nem volt ott az Úr. A szélvész után dübörgő földrengés következett. Illés meglepődve látta, hogy a földrengésben sincs ott az Isten. A földrengést nagy tűzvész kísérte. De a lobogó lángok viharában sem volt ott az Úr. A tüzet enyhe szellő követte. Amikor Illés ezt észrevette, befödte arcát köntösével. Hangot hallott: – Mit csinálsz itt, Illés? – Emészt a buzgalom az Úrért –felelte a próféta. Mert Izrael fiai elhagytak, oltáraidat lerombolták, prófétáidat meg kardélre hányták, és most nekem is az életemre törnek. – Az Úr azonban bátorította: – Menj, fordulj vissza! Minden térdet, amely nem hajolt meg Baal előtt, életben hagyok. Illés visszatért és folytatta prófétai küldetését.

Acháb királynak megtetszett a palotája közelében fekvő szőlőskert, amelynek Nabot volt a gazdája. Nabot vonakodott eladni a királynak a szőlőt, mert azt atyjától örökölte. Izebel, a gonosz királynő nem is kérte a gazdát; álnok módon meggyilkoltatta, hogy a szőlőskertet elfoglalhassa. Illés most is bátran emelt szót az igazságtalanság ellen, kemény szavakkal figyelmeztetve a királyt az égbekiáltó bűnre. Acháb vezekelt is vétkéért.

A Királyok 2. könyve tanúsága szerint Illés próféta nem halt meg, hanem tüzes szekér ragadta el, s egy forgószéllel fölment az égbe. Titokzatos távozása miatt élt az az elképzelés, hogy a messiási kor közeledtét a földre visszatérő Illés fogja meghirdetni.

Az Úr Jézus Keresztelő Jánosról mondja: Illés már eljött, de nem ismerték föl.

Illés próféta utóda tanítványa, Elizeus lett, aki a további, hasonlóan nehéz időkben Illéshez méltóan képviselte az Úr ügyét.

Egy alkalommal a leprában szenvedő szíriai hadvezér, Naamán kereste fel Elizeus prófétát, gyógyulást remélve. A próféta azt mondta neki, hogy fürödjön meg hétszer a Jordánban. Naamán dühös lett, amikor a próféta ezt mondta. Szolgái azonban erősködtek, hogy engedelmeskedjen az utasításoknak, bármilyen egyszerűek is azok. Amikor Naamán meggyógyult, visszatért Elizeushoz, hogy ajándékot adjon neki. Gechaszi tudta, hogy gazdája, Elizeus ezt visszautasítja. Naamán után rohant, és hazudott neki. Naamán leprája ezért Gechaszira s utódaira szállt.

Krónikák 1. és 2. könyve, valamint Ezdrás és Nehemiás könyve

A krónikások művét (a Krónikák 1. és 2. könyvét, valamint Ezdrás és Nehemiás könyvét) igehirdetésként kell felfognunk, amelyben a szerző korának új körülményei között a szenthagyomány megfelelő újraértelmezésével és alkalmazásával ad eligazítást kora emberének. Sajátos történelem-szemlélete abban a meggyőződésben fogant, hogy a jelen kor népe, a fogság utáni, hitét és hagyományát őrző maradék közösség az ígéretek örököse.

Az 1-2 Krón eredetileg egyetlen írásmű, csak a görög fordítás, a Septuaginta osztotta ketté.

A krónikás “történelemkönyvének” második része.

A Kr. e. 8. században elindult hódító útjára az asszír birodalom. A szír-palesztin vidék kis népei a világtörténelem sodrába kerültek.

Izrael eleinte fölvirágzott, mert az első csapások nem őt, hanem szomszédait érték. Nem sokáig váratott azonban magára az északi országrész eleste: Kr.e. 722-ben az asszírok elfoglalták a fővárost, Szamariát, és ezzel megszűnt a mindössze kétszáz éves királyság önállósága. Az asszírok kitelepítették a nép egy részét, helyükre pedig asszírokat hoztak. Így olvasztották magukba a legyőzötteket.

Bár Jeruzsálemnek többszörös ostromot kellett kiállnia, a déli ország, Júda nem esett áldozatul az asszír hódításnak. A viharos idők elmúltával néhány évtizedig viszonylagos nyugalom köszöntött Júdára.

Ez a nyugalom nem volt hosszú életű. Asszíria gyors hanyatlását követően Babilon lépett föl hódító törekvésekkel. 598-ban már Jeruzsálemet ostromolták a babiloni hadak. A város megadta magát. Egyelőre nem igázták le teljesen, csak adófizetésre kötelezték. Amikor azonban ezt megtagadta, új hadjáratra s új ostromra került sor. Ez már a város és a Szentély pusztulásával járt; Júda is teljesen elveszítette függetlenségét. A népet Kr.e. 586-ban fogságba hurcolták.

Babilon uralma nem tartott sokáig. A perzsa Kürosz foglalta el s kebelezte be Babilont 539-ben, és alapított minden addiginál hatalmasabb birodalmat. Ő megengedte a fogva tartott népeknek, hogy hazatérjenek őseik földjére.

A választott nép Zerubbábel vezetésével indult útnak. Nem voltak sokan. Reszkető fejű öregek utolsó erejüket összeszedve gyalogoltak, hogy még egyszer lássák szülőföldjüket. Csillogó szemű gyerekek s erős felnőttek meneteltek velük, akiket az idegen földben nyugvó ősök neveltek az igaz Isten tiszteletére. Amikor megpillantották Jeruzsálemet, a romokban heverő város s az elpusztult Szentély láttán szemükből kicsordult a könny. De nem sokáig keseregtek, hanem hozzáláttak az újjáépítéshez.

A templom építése közben a népnek nem volt könnyű dolga. Egyik kezükben kardot tartottak, a másikban a vakolókanalat; ellenségeik ugyanis nem nézték jó szemmel, hogy újra fölépül a templom. Közel negyven évig tartott, amíg elkészült. Érthetően nagy örömmel ülték hát meg a második Szentély fölszentelésének napját, a Kr.e. 515-ös év utolsó napján.

Az újjáépítésért igen sokat tett egy buzgó izraelita diplomata, Nehemiás, a perzsa király udvari embere, a lelki újjászületésért pedig Ezdrás pap, akinek vezetésével a nép megújította szövetségét az Úrral.

Tóbiás könyve

Tóbiás könyve az asszír fogság idején játszódik. Tobit, a jámbor öreg zsidó a királyi rendelet ellenére eltemeti a meggyilkolt zsidók holttestét, ezért rejtőzködnie kell. Szeme világát is elveszíti, ezért fiát, Tóbiást küldi a távoli városba, ott letétbe helyezett pénzéért.

Tóbiás Ráfael angyallal indul a hosszú útra, aki álnéven jelentkezett kísérőnek. Ekbatanában Tóbiás megnősül, s feleségestül tér haza. A Tigris-folyóban fogott hal epéjével megkeni apja szemét, mire az visszanyeri látását. A családi boldogság immár teljes.

A kedves kis történet felfogása a Krisztus előtti századokban még szokatlan: a tiszta házasság, az eszményi család fontosságát hirdeti.

Judit és Eszter könyve

Judit és Eszter könyvéhez érkeztünk. Mindkét könyv különleges nemtörődömséget tanúsít a történelem és a földrajz iránt. Bár közölnek adatokat, ezek alapján sem a helyszíneket, sem az időpontokat nem lehet meghatározni. Ez a szabadosság csak úgy magyarázható, ha a szerző nem akart történelmet írni. Szándéka az volt, hogy bizonyítsa: Isten – akár gyönge asszonyok keze által is – győzelemre segíti övéit. Erre a biztatásra nagy szüksége volt az újabb és újabb elnyomás alatt sínylődő népnek.

A könyv a hatalmas asszír hódítások idejére helyezi a történetet. A király seregeinek fővezére, Holofernész felvonult Betilua városa ellen, mert a város lakói nem adták meg neki magukat. Eleinte ostromra készült, de aztán más megoldáshoz folyamodott: ellenőrzése alá vonta a város körüli forrásokat, így megbénította Betilua vízellátását. Arra számított, hogy így vérveszteség nélkül tudja elfoglalni a várost.

Betilua elöljárói már-már azon voltak, hogy megadják magukat, amikor egy imádságos életű, a törvény szerint élő szépséges özvegyasszony, Judit kockázatos tervet eszelt ki. Elhagyta a várost. Holofernész portyázók előőrseivel elfogatta magát, és ezt mondta nekik: – Tudtam, hogy tiétek lesz a győzelem, ezért elmenekültem. Vezessetek vezéretekhez, hogy megmutassam neki az utat, amelyen veszteség nélkül nyomulhat előre. – A katonák erre táborukba vezették.

Holofernészt megigézte Judit szépsége és szavainak bölcsessége. Lakomát rendezett, hogy elcsábíthassa a gyönyörű özvegyasszonyt. Judit jókedvűen évődött a vezérrel, Holofernész pedig egyre többet ivott. A vacsora végére igencsak lerészegedett. Kettesben maradtak a sátorban. Judit elmondott egy rövid fohászt, majd saját kardjával vágta le a részegen alvó Holofernész fejét. Miután az éjszaka leple alatt szerencsésen visszatért Betilua városába, hősként ünnepelték, a vezérétől megfosztott ellenséget pedig szétverték.

Judit asszony legendás győzelme imádságos életének és a törvény lelkiismeretes megtartásának volt a jutalma – érezteti véleményét a szerző, s erre buzdítja kortársait is.

Eszter könyvének története a perzsa királyi udvarban játszódik. Főszereplője az árva zsidó kislányból lett, gyönyörű és jóságos Eszter királynő.

Az árva gyermeket nagybátyja, Mardokeus nevelte fel. Közte és Eszter között nagyon jó kapcsolat volt, szinte apa- s lányaként szerették egymást. Eszterről az udvarban nem tudták, hogy zsidó.

Egy alkalommal Mardokeusnak komoly nézeteltérése támadt a király főminiszterével, Ámánnal. Ámán mindenkitől megkövetelte, hogy fejet hajtson s boruljon le előtte méltósága miatt. Mardokeus ezt nem volt hajlandó megtenni. Hogy miért, az kiviláglik Mardokeus imájából (4,17a-f).

A gonosz Ámánt gőgje odáig vezette, hogy nemcsak Mardokeust, hanem az egész zsidó népet ellenségének tekintette és kiirtásukra rendeletet hozott. Mardokeus erre Eszter közbenjárását kérte.

A királyné tudta, hogy aki hívás nélkül lép be a királyhoz, halál fia. Háromnapi imádság és böjt után népe érdekében mégis vállalta a kockázatot. A király jóindulattal fogadta. Eszter nem tárta föl azonnal jövetele célját, hanem Ámánnal együtt vacsorára hívta férjét. Még ekkor is kivárt. Csak másnap vallotta meg titkát, zsidó voltát, s könyörgött a királynak népe életéért. Közbenjárására a király új rendeletet adott ki; Mardokeust kitüntette, a gonosz Ámánt meg a Mardokeusnak készített bitófára húzatta.

Így Eszter története is mesébe illő happy end-del végződik. Az író célja itt sem a történeti hűség, hanem a buzdítás: csak az Istenbe vetett bizalom segít a népen.

(Az Eszter könyvében leírt megszabadulás emlékére a zsidók minden évben farsangszerű, vidám ünnepet ülnek. Ez a purim ünnepe.)

Makkabeusok I. és II. könyve

A perzsa birodalom bukását követően Palesztina Nagy Sándornak, majd utódainak fennhatósága alá került. A zsidók sorsa IV. Antiókhosz idején fordult nagyon rosszra, aki erőszakkal akarta eltéríteni őket hitüktől. Megtiltotta, hogy saját törvényeiket kövessék. A jeruzsálemi templomot kifosztotta, s oltárára bálványszobrot állított.

A Makkabeusok könyvéből tudjuk, hogy az istenfélő zsidók mélyen megrendültek a megszentségtelenített Szentély láttán. Sehogyan sem tudtak beletörődni abba, hogy földi uralkodó megtilthatja nekik az égi Uralkodó parancsolatainak betartását. Sokan családostul a hegyekbe és a sivatagokba menekültek az erőszakos térítők elől.

Az üldözések e korszakából megdöbbentő hűségről és helytállásról tanúskodó elbeszélések maradtak ránk.

Egy előrehaladott korú, előkelő írástudót arra akartak kötelezni, hogy egyék sertéshúst, ami a zsidók törvényével ellenkezik. Ő kiköpte a falatot és önként a kínpadra lépett. Még azt is fölajánlották neki, hogy csak tegyen úgy, mintha az áldozati húsból enne, s megmenekül. Az öreg Eleázár ekkor így szólt: “Korunkhoz nem illik a képmutatás. Meg aztán sok fiatal azt hinné, hogy a kilencven esztendős Eleázár pogány lett. Képmutatásom és rövid, mulandó életemhez való ragaszkodásom félrevezetné őket, koromra meg szégyent és gyalázatot hozna. S ha most kikerülném is az emberek büntetését, nem tudnék sem élve, sem halva megszabadulni a Mindenható kezétől. Ezért most férfihoz illően kockára teszem életemet és méltó leszek koromhoz. Ugyanakkor szép példát mutatok az ifjúságnak arra, hogyan kell a tiszteletet érdemlő, szent törvényekért bátran és hősiesen szép halált halni” (2Makk 6,24-28).

Egy másik alkalommal hét testvért fogtak el. Egymás után végezték ki őket, édesanyjuknak pedig végig kellett néznie gyermekei kínzását és halálát. Mind a hét fiú hősiesen vállalta a vértanúságot. A legfiatalabb – miután testvéreit már meggyilkolták – bátran így szólt hóhérjaihoz: “Mire vártok? Nem a király parancsának engedelmeskedem, hanem a törvényre hallgatok, amelyet Mózes adott atyáinknak. Mint bátyáim, én is odaadom testemet és életemet atyáink törvényeiért, és az Istenhez folyamodom, könyörüljön meg népünkön” (2Makk 7,30.37). Fiai után az őket bátorító édesanya is vértanúhalált halt; gyermekeihez hasonlóan azzal a hívő bizonyossággal: “A mindenség Királya föltámaszt minket!”(2Makk 7,9.)

Egy napon királyi tisztviselők jelentek meg Modin faluban, ahol Mattatiás pap öt fiával együtt visszavonultan élt. A tisztviselők felszólították a népet, áldozzanak Zeusz istennek. Az áldozati szertartást – mint a falu tekintélyes, vezető emberének – Mattatiásnak kellett volna elsőként elvégeznie, ám ő kemény szavakkal tagadta meg ezt: “Ha a király hatalma alá tartozó minden nép hallgat is rá, s mindenki elhagyja is atyái hitét, én, a fiaim és a testvéreim atyáink szövetségéhez hűen fogunk élni. Nem engedelmeskedünk a király rendeletériek és nem térünk el hitünktől se jobbra, se balra.” – Mattatiás nemcsak megtagadta az áldozat-bemutatást, hanem agyon is ütött egy embert, aki hajlandó lett volna áldozatot bemutatni. Aztán megölte a király tisztviselőjét is, és lerombolta a bálvány-oltárt, majd fiaival a hegyekbe menekült, ezzel a felhívással: “Akiben még van buzgalom a törvény iránt és hűségesen kitart a szövetség mellett, az kövessen!” – Így kezdődött a negyven évig tartó szabadságharc az igaz hit védelméért.

Mattatiás az első küzdelmek egyikében elesett. Ekkor a fővezérséget egyik fia, Júdás vette át, aki sikeres harcai miatt a Makkabeus melléknevet kapta; minden bizonnyal azért, mert pörölyként csapott le a zsarnokokra. (A “makkabi” héber szó azt jelenti: kalapácsos, pörölyös.)

Makkabeus Júdás számos harci sikert aratott. Kr.e. 165-ben Jeruzsálemet is sikerült elfoglalnia. A Szentélyt megtisztította a bálványoktól, és fényes templomszentelési ünnepet rendezett.

Júdás eleste után legfiatalabb testvére, Jonatán állt a felkelés élére, az ő halálát követően pedig Simon lett a fővezér. Ő vitte végül diadalra a Makkabeusok szabadságharcát, és vívta ki a zsidók teljes függetlenségét.

 

 

Prófétai könyvek

Izajás könyve

 

Izajás próféta Kr.e. 765 körül született; előkelő családból származott. Jeruzsálemben élt, s nagy műveltségű férfi, kitűnő író volt. Meghívása a templomban, egy csodálatos látomás keretében történt. Látomásában Isten trónját angyalok veszik körül, s háromszorszent éneket zengve dicsőítik a Seregek Urát. Az Úr pedig szinte “töpreng”, kit küldjön népéhez, ki legyen üzenetének közvetítője. E fölemelő pillanatban Izajás bátran jelentkezik: “Itt vagyok, Uram, engem küldj!” Egy angyal izzó parázzsal érinti meg ajkát, s bár az Úr inti, hogy a nép makacs, keményszívű, lelkileg vak és süket, Izajást a látomás egy életre elbűvöli; ettől kezdve Isten szavát hirdeti.(Iz6,1-8) Annak ellenére, hogy prédikációja többnyire valóban süket fülekre talál; sorsa pedig – a hagyomány szerint – vértanúhalál: kettéfűrészelés.

Izajás könyve nemcsak Izajás próféta életét és tanítását tartalmazza. A bibliakutatók szerint a könyv első 39 fejezete a nagy próféta műve; a 40-55. fejezet a fogság idején élt, ismeretlen nevű próféta alkotása. Ezt a prófétát Második Izajásnak szoktuk nevezni. Más néven ő a Nagy Vigasztaló, aki a fogság idején lelket öntött az elcsüggedtekbe. A könyv befejező, 56-66. fejezetei ismét más stílusban íródtak, szerzőjét Harmadik Izajásnak nevezzük.
Radnóti Miklós “a rettentő szavak tudója, Ézsaiás”- ként emlegeti Izajást (Töredék című versében). Joggal, hiszen igen kemény szavakkal ecseteli a próféta Isten ítéletét. Izajás igyekszik rávenni Acház királyt, hogy az asszír veszély közeledtével is csak az Úrban bízzon. Az uralkodó azonban az egyiptomi szövetségben, azaz emberi erőben látja a kiutat. Ezért hangzanak el az ítélet rettenetes szavai. E mögött azonban felsejlik a remény: “az Úr maga ad jelet” (Iz 7,14). Acháznak fia születik, aki szabadulást hoz a népnek. Fia, Hiszkija idejében valóban csodával határos módon menekül meg Jeruzsálem városa, amikor egyik napról a másikra elvonul falai alól az asszírok serege. A próféta vigasztaló üzenete azonban még előbbre mutat; nemcsak a közeli jövőben ígéri a nép megmaradását, hanem kibontakozik előtte a távoli jövőben egy szabadító alakja. E szabadító által a sötétségben járó nép világosságot lát; neve Immánuel, Csodálatos, Tanácsadó, Erős, Isten; az Úr Lelke nyugszik rajta. Izajás üzenetének igazi vigasza tehát ez: elérkezik a végleges szabadító, a Messiás.

 

Második Izajás, a nagy vigasztaló nem nevezi sem királynak, sem uralkodónak a Messiást. Ő egészen más képet rajzol az eljövendőről: „Ebed Jahve”, Isten szolgája lesz a szabadító. Négy ének szól a könyvben Isten szolgájáról. Ez a szolga igazságot hoz (1. ének), a nemzetek világossága lesz (2. ének), ugyanakkor nem rejti el arcát az őt gyalázók és köpdösők elől sem (3. ének), sőt, sebei szereznek majd gyógyulást (4. ének).

Az „Ebed Jahve dalok” Izajás könyvének s az egész Szentírásnak gyöngyszemei közé tartoznak. A könyv az alábbi részeiben találod meg őket:

• ének: Iz42, 1-9
• ének: Iz49, 1-6
• ének: Iz50, 4-9
• ének: Iz52, 13 – 53,12

 

Izajás könyvének végkicsengése tehát nem a pusztító ítélet, hanem a nagylelkű irgalom: Isten az ő népével marad. (Iz54,10)

 

Izajás az Ószövetség evangélistája, mert az Újszövetségi evangéliumok őt idézik a leggyakrabban.

Jeremiás könyve

Jeremiás melegszívű ember volt, aki szeretetre született, mégis szinte mindig pusztulást, szerencsétlenséget kellett hirdetnie. Kívánta a békét, ugyanakkor harcolnia kellett. Az “ellentmondás embere” lett az egész ország számára.
            Mintegy száz évvel később élt, mint Izajás. (Kb. Kr.e. 600-500) Az asszír veszélyt követően ekkor már az újbabiloni hódítástól kellett tartania Júda királyságának. A király azonban a néppel együtt abban a hamis meggyőződésben ringatta magát, hogy az Úr úgysem engedi elpusztítani a templomot. Jeremiás e hamis meggyőződés ellen s az igazi vallásosság megvalósulásáért küzdött: a király, a tetszést kereső hamis próféták s a nép ellen.
            Jeremiás sok-sok jelképes cselekedettel adta tudtára a népnek az Úr üzenetét. Egy alkalommal elment egy fazekashoz. A mester éppen cserépedényt készített a korongján. Az edény elromlott. A fazekas összegyúrta, és másikat készített belőle. A próféta erre így szólt a köréje gyülekezőkhöz: “Olyanok vagytok az Úr kezében, mint az agyag a fazekas kezében. Ha megtértek, megtart titeket, de ha nem hallgattok rá, akkor bűneitek szerint bánik veletek.”(Jer18,6)
Máskor korsóval ment a városkapuhoz. Amikor odaért, földhöz vágta a korsót, ami ezer darabra tört. Jeremiás erre ezt mondta: ” Így törik össze a nép, és hull ezer darabra, ha Urához nem tér.” Válaszként a templom egyik papja megverette s kalodába záratta. – Olyan is volt, hogy igával a nyakában jelent meg a templomudvaron, hogy a fogság igájának veszélyére figyelmeztessen. (Jer27-28)

Kortársai nem értették meg Jeremiást, s nem hittek neki. Sokakkal szembe is került; gyakran kinevették, gúnyolták, bántalmazták. Könyvét elégették, gyilkos szándékkal szennygödörbe dobták, bebörtönözték. Fájdalommal kellett látnia Jeruzsálem elestét, a Szentély felgyújtását, a város lerombolását, a nép nagy részének elhurcolását (Kr.e. 586), amit ő mind-mind megjövendölt. Maga Jeremiás Júdában maradt, a reményvesztett itthonmaradottak vigasztalására. Menekülők hurcolták magukkal Egyiptomba. Itt halt meg; a hagyomány szerint agyonkövezték.
            Érdemes külön odafigyelni Jeremiás “belső életére”. Mindannyian magunkra ismerhetünk az ő belső vívódásaiban, Istennel folytatott, nemegyszer lázadó párbeszédeiben. Egy alkalommal így imádkozik: “Biztos, hogy neked lesz igazad, Uram, ha vitatkozni kezdek veled. Mégis hadd tegyem föl kérdésemet: miért szerencsések a gonoszok, s miért van jó dolguk a hűtleneknek?” (Jer 12,1) – Amikor látja, hogy a nép nem hallgat rá, sőt megverik, megalázzák, elkeseredett panaszkodásban tör ki, de imádságának bizalmas hangja igen mély hitről árulkodik: “Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél. Nevetségessé váltam napról napra: aki csak lát, mind kicsúfol” (Jer 20,7). Az Úr azonban mindig új erővel ajándékozza meg, hogy küldetését folytatni tudja: “Már azt gondoltam: nem törődöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor mintha tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat” (Jer 20,9).
            Bár Jeremiás megjövendölte a nemzeti tragédiát, az összetört népnek is tudott vigaszt nyújtani. Mert Isten, aki “örök szeretettel szereti népét”, most is irgalmas lesz. “Jönnek napok – mondja az Úr -, amikor új szövetséget kötök Izrael házával és Júda házával… Bensejükbe adom törvényemet, és a szívükbe írom. Én Istenük leszek, ők meg az én népem lesznek.” (Jer31,31)
Ezekiel könyve

A babiloni seregek már Kr.e. 598-ban ostromolták Jeruzsálemet. Akkor nem igázták le, de adófizetésre kötelezték a népet, és magukkal vitték a királyt, meg sok előkelő embert. A túszok között volt egy alig húszéves fiatalember is. Az Úr a fogságban szólította őt prófétájául. Ezekielnek hívták.

A babiloniak az 586-os második ostrom után sem rabszolgaként hurcolták el a zsidókat, hanem letelepítették őket a Kebar folyó mentén. Jó sorsuk volt, de az elvesztett haza, a felgyújtott Szentély, a lerombolt város emléke fájó sebként élt bennük. Ezekiel házában mindig erőt merítettek. A próféta húsz éven át oktatta a fogságban lévő népet.

Ezekiel vigasztaló üzenetének lényege: Isten mindent újjá tud teremteni! Az Úr nem akarja a bűnös halálát. Elvárja a néptől, hogy hagyja el bűnös útját, s éljen parancsai szerint. De már ezt megelőzően övéi elé jön szeretetével. Ezekiel a bűnbánatnak elébe siető isteni szeretetről beszél, igazi vigaszt, erőt adó bizalmat ébresztve ezzel a fogságban kesergő népben.”Megtisztítalak benneteket. Új szívet adok nektek és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek, és gondoskodom róla, hogy parancsaim szerint éljetek és szemetek előtt tartsátok törvényeimet és hozzájuk igazodjatok. Abban az országban laktok majd, amelyet atyáitoknak adtam, s az én népem lesztek, én meg a ti Istenetek leszek” (36,24-28).

Amikor a száműzöttek azon siránkoztak, hogy bűneik miatt most itt, a vad idegenben vezetők, pásztorok nélkül sínylődnek, Ezekiel így szólt hozzájuk: “Ezt mondja az Úr, az Isten: nézzétek, magam gondoskodom nyájamról, és magam ügyelek rájuk. Amint a pásztor szemlét tart nyája fölött, amikor elszéledt bárányai között van, én is szemlét tartok juhaim fölött, amelyek azon a napon szétszóródtak. Hazahozom őket a népek közül, összegyűjtöm őket az országokból és hazavezérelem őket.”

A próféta legismertebb látomása a csontmező víziója. Ezekiel egy kiszáradt csontokkal teli völgyben áll. Szavára zörgés támad; a csontok egymáshoz közelednek. Aztán ín és hús kerül rájuk, majd bőr vonja be őket, s végül Isten éltető leheletétől életre kelnek. – Ezekiel hallgatói megértették, hogy a csontmező számukra a babiloni fogság, ahol ők már minden reményüket elveszítették. A próféta szavai azonban reményt öntöttek beléjük, hogy az Úr sírokat megnyitó Isten, aki újjá tud teremteni mindent; ő életre kelti a csontokat, hazavezeti népét.

Dániel könyve

A nagy próféták sorában Dániel könyve az utolsó. Dániel próféta – Ezekielhez hasonlóan – szintén a fogság idején, Babilonban élt, maga a könyv azonban jóval később íródott. Amikor Antiokhosz elnyomása ideje oly nehéz volt a zsidóknak megmaradniuk őseik hitében, erőt és bátorságot merítettek az idegenben oly nagyszerűen helytállt Dániel és társai történetéből.

Dániel előkelő zsidó családból származott. Egészen fiatalon került Babilonba. Okossága és külső megjelenése miatt három társával együtt hamarosan a királyi udvarba került. Mindannyian ragaszkodtak azonban ahhoz, hogy ott is saját törvényeik szerint élhessenek. Továbbra is a mózesi előírásoknak megfelelően étkeztek, s Izrael Istenéhez imádkoztak.

Babilon királya egyszer hatalmas aranyszobrot készíttetett. Felállíttatta és kihirdette az országban, hogy mindenkinek imádnia kell a szobrot; aki ezt nem teszi meg, tüzes kemencébe vetik. A három júdeai ifjú, Hananja, Misael és Azarja megtagadta a parancsot. Amikor ezt a király meghallotta, haragra lobbant. Hétszeresen befűttette a kemencét, s megkötözve dobatta be a három ifjút. Az Úr angyala azonban olyanná tette a kemence belsejét, mintha harmatos szellő fújdogált volna benne. S bár a lángok még a kemence környékén álló katonákat is megégették, a három ifjú sértetlenül járt-kelt a lángok között. A király elismerte Izrael Istenét, sőt tiszteletét rendeletbe adta.

Dánielt Isten álomfejtő képességgel ajándékozta meg. Miután Nebukadnezár királynak több rejtélyes álmát is megfejtette, magas méltóságot kapott. A királyi udvarban maradt a következő uralkodó, Baltazár idejében is. Baltazár egy alkalommal nagy lakomát rendezett. Országa vezetőivel mulatozott. Amikor már megittasodtak, a király asztalához hozatta a jeruzsálemi templomból zsákmányolt arany és ezüst edényeket; ezekből a szent edényekből ittak, s közben saját bálványaikat dicsérték. Javában folyt a mulatozás, amikor a királlyal szemben lévő falon egyszer csak emberi kéz jelent meg, és írni kezdett a falra. A király megrémült. Bölcseket hívatott, de senki nem tudta elolvasni az írást. Baltazár Dánielért küldött, aki megfejtette a rejtélyt. “Mené, tekél, parszin.” A szavak jelentését a próféta így magyarázta: Mené = Isten számba vette királyságodat és véget vet neki. Tekél = megmérettél és könnyűnek találtattál. Parszin = országodat feldarabolja és másoknak adja az Úr. A titokzatos szavak már másnap beteljesedtek: Baltazár merénylet áldozata lett, s Dáriusz foglalta el a trónt.

Dáriusz király is kedvelte Dánielt. A babiloni előkelőségek azonban féltékenyek voltak rá, s vesztét akarták. Jól tudták, hogy a becsületes Dánielt csak úgy tudják bevádolni, ha a hitét támadják meg. Hogy Dániel ellenségei mit eszeltek ki, s hogy hogyan szabadította meg mégis az Úr, azt a Dán 6,2-29-ben olvashatjuk el.

A Dániel megmeneküléséről és a három ifjú történetéről szóló leírásnak ugyanaz a jellegzetessége, mint a történeti könyveké: nem elsősorban a történeti pontosság a célja, hanem a szabadító Isten tetteinek dicsőítése. Ezzel ad reményt az olvasónak, hogy Isten a jelen szorongattatásaiból is megszabadítja övéit.

Dániel könyvének második része olyan látomásokat és jövendöléseket tartalmaz, amelyek a szorongatott nép számára igyekeznek vigasztalást nyújtani. A könyv legjelentősebb jövendölésében az eljövendő király az “Emberfia”, aki “minden nép fölött örök hatalmat nyer.”

A kis próféták

 

A “kis próféták” kifejezés nem rangot jelöl. Nem azt jelenti, hogy ennek a 12 prófétának kicsi a jelentősége, csak azt, hogy az általuk írt vagy nekik tulajdonított könyvek rövidebbek a “nagy próféták” írásainál.

A 12 kis próféta könyvét nem időrendi sorrendben találjuk meg az Ószövetségi Szentírásban. Amikor ezeket a könyveket először gyűjtötték össze, egy hosszú kézirattekercsre írták fel. Nem rendezték őket időrend szerint, s ez a sorrend így is maradt.

A 12 kis próféta tanításáról általánosságban annyit kell tudni, hogy a fogság előtti próféták többnyire a nép bűnei miatt bekövetkezendő büntetésről beszéltek; a fogság alatti próféták a megpróbáltatások idején vigasztalták a népet; a fogság utáni próféták pedig a külső-belső megújulást, az újjáépítést sürgették.

 

 

Ámosz könyve

 

Ámosz próféta Kr.e.750 körül, a salamoni birodalom kettészakadása után, még az északi királyság bukása előtt élt. A déli királyság területén, Tekoában volt pásztor; innen szólította az Úr. “Ki ne félne, ha ordít az oroszlán? Ki ne jövendölne, ha szól az Úr, az Isten?” – mondja meghívásáról. Ámosz hosszú utat tett meg az északi királyságig, hogy ott elmondja Isten üzenetét. A pusztai ember nyerseségével, szókimondó stílusában beszélt.

Amíg a moábiták s más ellenséges népek pusztulásáról jövendölt, az izraeliek elégedetten hallgatták szavait. Amikor Izrael pusztulásáról kezdett prófétálni, egyszerűen kiutasították a városukból. Ámosz azonban ezután is szót emelt az isteni törvények betartásáért, a szegények kizsákmányolásának megszüntetéséért. Ő beszélt először arról is, hogy a büntetés után Jahve megmenti Izrael maradékát.
 

Ozeás könyve

 

Ozeás próféta intelligens, érzékeny ember volt. Életének személyes drámája adja prófétai üzenetének lényegét.

Ozeás feleségül vett egy nőt, akit nagyon szeretett, de az elhagyta. Ő azonban továbbra is szerette, és újból magához vette. Szerelme hasonlított Isten Izrael iránti szeretetére. Itt Isten a férj és Izrael az ő hűtlen felesége. Isten a hűtlenség után is, továbbra is szereti népét. Ozeás erről a szerető Istenről beszélve könyörög az embereknek, hogy térjenek meg Jahvéhoz.

Ozeás próféta szavai, melyekkel Isten népe iránti szeretetét szerelemhez hasonlította, igen nagy hatással voltak a Szentírás későbbi könyveire. Gondolatai visszacsengnek Jeremiás, Második Izajás és a Zsoltárok könyveiben, de még az Újszövetségben is.

“Eljegyezlek magamnak örökre, eljegyezlek igazsággal, törvénnyel, jósággal és szeretettel. Eljegyezlek hűséggel, hogy megismerd az Urat.”
Mikeás könyve

 

Mikeás próféta – Ámoszhoz hasonlóan – egyszerű földműves családból származott. Izajás kortársa volt. Igen megütközött a városok, Szamaria és Jeruzsálem bűnösségén, s bátran emelte föl szavát az erkölcstelenségek ellen.

Legismertebb példázata szinte “bírósági tárgyalás”, ahol Izrael a vádlott a törvény előtt. Isten az ügyész; Izraelt bűnösnek találja, amely ezért megérett a büntetésre.

“Megmondták neked, ó ember, mi a jó, és mit kíván tőled az Úr: Semmi mást, mint hogy váltsd tettekre az igazságot, szeresd hűségesen, és járj alázatosan a te Isteneddel” (6,8).
Szofoniás könyve

 

Szofoniás próféta ereiben királyi vér csörgedezett: a hagyomány szerint Hiszkija kései leszármazottja volt.
Az ő korában az északi királyság már Asszíria része, a déli meg Asszíria szolgája. Ebben a történelmi helyzetben prófétál az ítélet napjáról; az Úr napjáról, amelyen Isten Izrael minden ellenségét elveszejti. Csakhogy Izrael sem bízhatja el magát, miután hűtlen lett a szövetséghez, maga is Isten ellenségévé vált.

Szofoniás prédikációjából sem hiányoznak azonban az ígéretek; szavaiból bizalom árad, hogy Isten mégiscsak megőrzi az Úr nevében reménykedő, szerény kis népet, Izrael maradékát.

“Ne félj, Sion! Ne lankadjon kezed! Veled van az Úr, a te Istened, az erős Szabadító! Örül majd neked nagy örömmel, újjáéleszt szeretetével” (3,17).
Náhum könyve

 

Náhum próféta: A Kr.e. 7. század szenvedélyes hangú prófétája volt a nagy hazafi, Náhum. Radnóti Miklós kiválóan jellemzi őt a Nyolcadik ecloga című versében: “Náhum vagyok. Elkós városa szült és zengtem a szót asszír Ninivé buja városa ellen, zengtem az isteni szót, a harag teli zsákja valék én!”

Náhumot valóban prófétai düh töltötte el. Igen nehezen tudta elviselni az asszír megszállókat; bűnös és istentelen népnek nevezte őket. Az asszír főváros, Ninive pusztulásáról prófétált. A város pusztulása nem sokkal később, Kr.e. 612-ben be is következett.
 

Habakuk könyve

 

Habakuk próféta Jeruzsálem ostroma idején élt, tehát Jeremiás kortársa volt. Könyvének újdonsága, hogy bátran kérdezi Istent a világ kormányzásáról.

Igen, Júda vétkezett. De miért választotta az Úr a babiloniakat a büntetésre? Miért kellett a gonoszt még gonoszabbal büntetni? Miért segíti győzelemre a jogtalan hatalmat? – A próféta éberen figyel a válaszra. Eszerint az igazság végső diadala biztosan bekövetkezik, tévedhetetlenül.
 

Aggeus könyve

 

Aggeus próféta nyitja a fogság utáni próféták sorát. A fogságból Zerubbábel vezetésével hazatért zsidók azt mondogatták: “Nem jött még el az idő, hogy újjáépítsük az Úr templomát.” Aggeus kifakadt: “Ugye, annak már itt az ideje, hogy kényelmes házakban lakjatok, noha ez a hajlék még romokban hever?”

A próféta a jobb jövő ígéretével ösztönzi a népet a Szentély újjáépítésére. Bár a salamoni ékességet meg sem közelíti a most épülő, jóval szerényebb templom, mégis hisz abban: ez az új dicsőségesebb lesz. “Ennek az új templomnak a dicsősége felülmúlja a régiét, mert ezen a helyen adom a békét – mondja a Seregek Ura” (2,9).
Zakariás könyve

 

Zakariás próféta Aggeus utóda. Ő is a templom újjáépítésével foglalkozik, de nemcsak az épületre figyel, hanem a templomépítést a nemzeti újjászületéssel és új erkölcsi követelményekkel is igyekszik összekapcsolni.

Könyve első része nyolc éjszakai látomást tartalmaz, amelyek lényege: az Úr megkönyörül Sionon. A 9-14. fejezetek valamivel később íródtak; ezek kevésbé egységesek ugyan, de jelentős messiási jövendöléseik miatt lényeges szövegek.

“Nézd, közeleg királyod, igaz és győzedelmes, alázatos, szamáron jő…” (9,9)
 

Malakiás könyve

 

Malakiás könyvének szerzőjét nem ismerjük. A “malakiás” szó eredetileg nem személynév, hanem azt jelenti: hírnököm, követem. A “Malakiás” név tehát ismeretlen szerzőt jelöl.

Malakiás könyve elsősorban a papokhoz szól. Megfeddi azokat a papokat, akik nem tanítják a törvényt, sőt, maguk sem tartják be azt. Kiváló adományokat adnak a perzsa kormányzónak, Istennek azonban satnya áldozatot mutatnak be. De Istennel nem lehet tréfálni. Ő belső vallásosságot és tiszta életet követel. A próféta meghirdeti Jahve napját, amely megtisztítja a papokat, megemészti a gonoszokat és biztosítja az igazak győzelmét.

“Én, az Úr sose változom, ezért nem ér el a végzet titeket, Jákob fiai” (3,6).
Abdiás könyve

 

Abdiás könyve: Ez a legrövidebb ószövetségi könyv, mindössze 21 vers.
Izrael és Edom ősi ellenségei egymásnak. A két nép viszálya még Ézsau (Edom) és Jákob (Izrael) idejére nyúlik vissza. Jeruzsálem pusztulása után az edomiak megrohanták Júda déli részét; ez magyarázza Abdiás szenvedélyes hangját ellenük.

“Izrael fiai elfoglalják Kánaánt… és az Úré lesz a királyi hatalom.”

 

 

 

 

Joel könyve

 

 

Joel könyve: Kr. e. 400 körül íródott. Egy pusztító sáskajárás leírásával kezdődik, de a próféta mondandójának lényege az Úr napjának meghirdetése.

Joel újdonsága, hogy jövendölése szerint a messiási korban a Lélek kiárad Isten egész népére. Ezt azonban bűnbánatnak, böjtnek, imádságnak kell megelőznie.

“Kiárasztom Lelkemet minden testre. Fiaitok és leányaitok jövendölni fognak, véneitek álmokat álmodnak, ifjaitok meg látomásokat látnak. Sőt, még a szolgákra és a szolgálókra is kiárasztom Lelkemet azokban a napokban” (3,1-2).

 

 

 

Jónás könyve

 

Jónás könyve: Ez a kis könyv különbözik a többi prófétai könyvtől, nem látomásokat és jövendöléseket tartalmaz, hanem történetet mond el. Egy engedetlen próféta történetén keresztül Isten irgalmáról, szeretetéről és az ember keményszívűségéről beszél.

Jónást Ninivébe küldi az Úr, mert a város lakóinak gonoszsága színe elé jutott. A próféta azonban megpróbál menekülni a küldetés elől; hajóra száll, de nem Ninive, hanem Tarsis (ejtsd: Tarzisz) felé veszi útját. Hogy mi történik útközben, azt olvasd el a könyv első fejezetének izgalmas leírásában (4-17. vers)!

Jónás imádkozik a cet gyomrában, amely három nap múlva szárazra veti. Ekkor végre elmegy Ninivébe. De most újabb meglepetés következik: a város Jónás intésére megtér, ezért az Úr megkegyelmez, s nem pusztítja el Ninivét.

A próféta felháborodik, sőt, dühöng, hiszen szíve mélyén a bűnös város vesztét akarta. Az Úr azonban a niniveiek bűnbánatát, s nem Jónás szűkkeblűségét fogadja el.

Jónás könyve tanító irat. (Nem kell tehát most elővenned a biológia könyvedet, hogy utánanézz, vajon egy bálna le tud-e nyelni egy embert…) E rövid tanító irat azonban az Ószövetségi Szentírás egyik csúcspontja, mert Isten egyetemes, minden emberre kiterjedő szeretetére mutat rá. – Az Ábrahámnak adott isteni ígéret így szólt: “Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ábrahámnak és utódainak tehát meg kell osztaniuk az Isten ismeretét a többi emberrel.

A fogság utáni zsidó közösséget a bezárkózás veszélye fenyegette. Ez a könyv, amelyben Izrael gyalázatos ellensége, az asszír Ninive ad példát a bűnbánatra, s amelyben az Úr kinyilvánítja a megtérők iránti szeretetét, kiemeli az olvasót ebből a korlátolt szemléletből. Jónás könyvének egyetemessége egészen közel áll az evangéliumi gondolkodáshoz.

“Azért akartam Tarsisba menekülni, mert tudtam, hogy jóságos és irgalmas Isten vagy, türelmes és könyörületes…”

 

 

A bölcsességi könyvek

A “bölcsesség könyve” elnevezés az Ószövetségben öt könyvre terjed ki: Jób, a Példabeszédek, a Prédikátor, Jézus Sirák fia és a Bölcsesség könyvére, amelyekhez hozzásorolják az Énekek énekét, jóllehet nem az. Olyan eszmék és gondolatok vannak bennük, amelyek bizonyos mértékben megtalálhatók a zsoltárokban és részben Tóbiás és Báruk könyvében.

Általánosan elmondható a könyvekről:

– Az emberi bölcsességet mindig kapcsolatba hozza az isteni bölcsességgel. Minden bölcsesség az Istentől származik, mert egyedül ő a bölcs (Péld 21,30).

– Mivel az egyes emberek sorsa különleges módon érdekelte a bölcseket, a jutalmazás kérdése igen nagy jelentőségű volt a szemükben. Ez a tan körükben és eszmélődéseik által fejlődött ki. A Példabeszédek régebbi részeiben a bölcsesség, azaz az igazságosság szükségszerűen jóléthez vezet, az oktalanság, azaz a gonoszság romlásba dönt. Isten jutalmazza a jókat és bünteti a gonoszokat (Péld 3,33-35; 9,6.18). Ebből következik, hogy a világot a bölcs és igazságos Isten kormányozza.

Jób könyve

“A bölcsesség kezdete az Úr félelme” – szögezhetjük le a bölcsességi könyvek összefoglaló tanításaként.

Miért szenvednek az ártatlanok? Ez az igazán gyötrő kérdés. Mit mondhat az ember, amikor egy boldog fiatal házaspár gyermeke szülés közben meghal? Vagy amikor egy autóbalesetben a vétlen fél egy életre lebénul? Mit mondjunk a sérült, gyógyíthatatlan gyermekekre? Mit szóljunk, amikor azt látjuk, hogy ártatlan embereknek, akik semmi rosszat nem tettek, semmi más nem jut az életből, csak szenvedés?

Ezek a kérdések évezredek óta az emberiség leggyötrőbb problémái közé tartoznak. Jób könyvének szerzőjét is foglalkoztatják; e kínzó kérdésekre keresi a választ, s eközben megkérdőjelezi a zsidó vallásos gondolkodást.

Élt valaha Husz földjén egy Jób nevű férfi. Feddhetetlen és egyenes ember volt, aki félte az Istent és kerülte a rosszat. Boldogan és megelégedetten élt nagy családja körében. Egy napon Isten megkérdezte Sátánt, találkozott-e már az igaz Jóbbal. Sátán azt felelte, hogy könnyű egy gazdag és sikeres embernek félnie Istent. “Nem ingyen olyan istenfélő az a Jób” – mondta cinikusan. Az Úr erre megengedte, hogy Sátán próbára tegye Jóbot. Jób elveszítette egész vagyonát, majd gyermekeit. De a csapások ellenére nem vétkezett s nem lázadt. Így szólt: “Mezítelenül jöttem ki anyám méhéből, és ruhátlanul térek oda vissza. Az Úr adta, az Úr elvette, legyen áldott az Úr neve!” Sátán tehát vereséget szenvedett, de folytatta, amit elkezdett: “Emeld csak rá kezedet, és nyúlj a csontjához és húsához! Szavamra, szemtől szembe fog majd káromolni! ” Az Úr megengedte az újabb próbát. Sátán szörnyű betegséggel, leprával sújtotta Jóbot, aki már-már elviselhetetlen fájdalmában cseréppel vakargatta sebeit, de nem vétkezett az Úr ellen.

Az őt sújtó bajok híre eljutott három barátjához, akik elhatározták, hogy elmennek megvigasztalni szerencsétlenül járt társukat. Megdöbbentek, amikor állapotát meglátták. Rá sem ismertek barátjukra, akinek arcát is eltorzította a betegség. Egy hétig szó nélkül ültek mellette. Ettől kezdve Jób könyve nem más, mint Jób és három barátjának vitája. A vita tárgya az, miért szenved Jób. A jó barátok közül előbb Elifáz, majd Bildád és Cofár fejtik ki véleményüket; Jób mindegyiküknek egyenként válaszol. A három látogató – az akkori vallásos zsidó gondolkodásnak megfelelően – azt állítja, hogy Isten a jókat megjutalmazza, a gonoszokat pedig megbünteti. Ha tehát most Jób szenved, akkor az azt jelenti, hogy súlyosan vétkezett Isten ellen; bűnbánatot kell tartania. Jób ezzel szemben ártatlanságát hangoztatja. Nincs olyan bűne, amely miatt ilyen büntetést érdemel; szenvedésének tehát – szerinte – más oka van.

A hosszadalmas vitát maga az Úr dönti el. Szavaiban felragyog a teremtés szépsége, az Úr nagysága és hatalma, s Jób megérti, hogy Isten az, aki “egészen más”; hogy az ő terveit az ember nem kérheti számon; hogy az ő bölcsessége értelmet adhat a szenvedésnek és a halálnak is.

Jób bocsánatot kér zúgolódása miatt. A jó barátok előtt azonban Isten őt igazolja. Mert Jób szemrehányásaiban a teremtményeit szerető Istent kereste, s így Isten igazi arcát tárta föl, míg a többiek csak zsarnokot láttak benne, aki büntet, aki a rosszra azonnal lesújt.

A megpróbáltatások befejeződtek. Jób újra egészséges lett; gyermekei születtek, meggazdagodott. “Látta fiait és unokáit negyedíziglen. Öregen és az élettel betelve halt meg.”

Jób története azt mondja el nekünk, hogy a szenvedés nem Istentől ered. Isten a választás szabadságával teremtette az embert. Az ember a bűnt választotta, ezzel hozta a világba a szenvedést. S ezért minden ember szenved: a fiatal és az öreg, a gazdag és a szegény, az ártatlan és a vétkes egyaránt.
 

A Zsoltárok könyve

A Zsoltárok könyve nem más, mint az ószövetségi ember imakönyve. Egyike a Biblia legkedveltebb könyveinek. Százötven költeményből álló dal-, illetve versgyűjtemény; szerzői több évszázadon keresztül a zsidóság többnyire névtelen imádságos emberei.

A fiatal Dávidról tudjuk, hogyan is került annak idején a király közelébe. Saul király felvidítására hívták az udvarba, mert tudott hárfázni, értett a lantpengetéshez, azaz játszott a hárfához hasonló húros hangszeren, a pszaltérionon. (A görög “pszaltérion” szóból származik a magyar “zsoltár” kifejezés.)

Miután Dávid nagyon szerette a zenét is, a költészetet is, és maga is sok költeményt és dalt szerzett, a hagyomány a Zsoltárok Könyvének felét neki tulajdonítja. Bizonyíthatóan azonban csak néhány zsoltárt írt Dávid.

A zsoltárokat témájuk szerint csoportosítjuk:

1. Himnuszok vagy dicsérő zsoltárok: Szerkezetük nagyjából egyforma. Isten dicséretére szólít az elején, aztán elmondja a dicséret indokait: a teremtést, a természetben végbevitt csodákat vagy a történelemben megvalósított nagy tetteket.

2. Hálaadások: Felépítésük hasonlít a himnuszokéhoz. Közösségi hálaadást tartalmaznak (Isten jóságáért, a nép fönnmaradásáért, a jó termésért stb.) vagy egyéni köszönetet fejeznek ki (például gyógyulásért).

3. Könyörgések vagy a szenvedés zsoltárai: A zsoltároknak igen jelentős része könyörgés. A himnuszokkal ellentétben ezek nem Isten dicsőségét hirdetik, hanem hozzá fordulnak. Tartalmazhatnak közösségi vagy egyéni kéréseket. Rendkívül érzékletesen írják le azt az élethelyzetet, amelyben a nép vagy az egyedül imádkozó ember Istenhez kiált.

   Jónéhány zsoltárnál találunk zenei vagy liturgiára vonatkozó megjegyzést. Másoknál a “zarándokének” feliratot. Mindkettő arra utal, hogy a zsoltárokat a templomban imádkozták, illetve hangszeres kísérettel, sőt tánccal énekelték. Az egyéni könyörgéseket tartalmazó zsoltárok is beépültek a liturgiába.

   A zsoltárok megtanítanak bennünket, hogy minden élethelyzetből Istennel való találkozást alakítsunk. Akár megpróbáltatásban van részünk, akár túláradó örömben, egyedül vagy másokkal együtt, a zsoltárokban megtaláljuk a helyzetünknek megfelelő imádságot. Megtanulhatjuk belőlük, hogy a mindenségben mindenre úgy tekintsünk, mint Isten teremtményére. Segítenek abban, hogyan mondjuk el Istennek legmélyebb szorongásainkat. Példát adnak az őszinte bűnbánatra, s megtapasztaljuk általuk a közösség összetartó erejét.

   Példabeszédek könyve

   A bölcsességi irodalom az egész ókori Keleten virágzott. Jellemzője nem az elvont okoskodás, hanem az összegyűjtött élettapasztalatok átadása volt. Izrael bölcseleti művei nagyon hasonlítanak a szomszédos népekére; ez érthető, hiszen ugyanabból a talajból fakadtak. Ugyanakkor nagyon jelentős a különbség is: Izrael bölcsei szerint ugyanis emberi bölcsesség önmagában nem létezik; a bölcsesség mindig Isten ajándéka. Minden bölcsesség tőle származik, mert egyedül ő a bölcs.

   A hagyomány a Példabeszédek könyvének nagy részét Salamonnak tulajdonítja, mert ő volt az a király, akit bölcsessége messze földön híressé tett. A könyv valójában gyűjtemények gyűjteménye: két hosszabb szakasz származik Salamontól, a többi más, ismert vagy ismeretlen bölcsek összegyűjtött mondásait tartalmazza. A Példabeszédek könyvének nincs cselekménye, az egész írás rövid, velős mondások egymásutánja. Ezeknek a rövid, emlékezetbe véshető, könnyen megjegyezhető mondásoknak a héber neve: masal.

   A Példabeszédek könyve kevés vallási tanítást ad. Gondolatainak nagy része nem más, mint a hétköznapi életre szánt tanácsok. Tanácsainak jó része (becsületesség, emberszeretet, türelem, mértékletesség, szorgalmas munka, a bűn kerülése, stb.) a krisztusi erkölcs szerint élő ember számára is érvényes.

   Prédikátor könyve

   A Példabeszédekhez hasonlóan a Prédikátor könyvének sincs cselekménye. A gondolat ide-oda cikázik benne, ismétli és javítja önmagát. Alapvető kérdése az emberi élet értelmére irányul. A dolgok hiábavalóságáról beszél; minden csalóka: a tudomány, a gazdagság, a szerelem. Sőt, maga az élet is, hiszen a halál egyformán elviszi a bölcset és bolondot, a gazdagot és szegényt, az állatot és embert. Megfogalmazza a prédikátor is, amit már Jeremiás meg Jób fölvetett: “Néha az igazak kapják, amit a gonoszok érdemeltek volna, és a gonoszok kapják, amit az igazak érdemeltek volna.” Rádöbben, hogy a földi élet nem adhat igazi, teljes boldogságot.

Énekek Éneke

Minden keleti nép nagyszerű szerelmi költészetet vallhat magáénak. A zsidóság szerelmi költészetének csodálatos gyöngyszeme maradt fönn az Énekek Éneke lapjain.

Az Énekek Éneke – vagyis a “legszebb ének” – a vőlegény és a menyasszony kölcsönös szerelméről énekel. A szerelmesek hol együtt vannak, hol távol egymástól; hol keresik, hol megtalálják egymást. Énekük teli van vágyakozással, szavaik egymás dicséretét hangoztatják.

A költemény Salamon nevét viseli, szerzője azonban nem ő. Az Énekek Éneke ősi kánaáni szerelmi és lakodalmas énekek, énektöredékek, menyegzői himnuszok egybedolgozott gyűjteménye. Isten megszenteli a szerelmet, megáldja a házasságot, tehát a szerelem nagyszerűségét ecsetelő könyvnek helye van a Bibliában. Ugyanakkor már a zsidó írástudók jelképesen magyarázták a szerelemről szóló énekeket. Eszerint a vőlegény Jahvét, a menyasszony Izrael népét jelképezi. (Lásd Ozeás próféta!) A keresztény értelmezésben: 1. a vőlegény Krisztus, a menyasszony az Egyház; 2. a vőlegény és a menyasszony kapcsolatát Isten és az emberi lélek közötti titokzatos kapcsolatnak is tekinthetjük.’

Bölcsesség könyve

A fogság utáni időkben Izrael népe egyre inkább szétszóródott; az észak-afrikai nagyvárosban, Alexandriában is igen sok zsidó élt. Ugyanakkor ez a város a görög kultúra fővárosának számított, itt tehát közvetlenül találkozott a zsidóság a pogány világgal. Ebben a városban élt a Bölcsesség könyvének szerzője is.

A Bölcsesség könyve a legkésőbbi, a Kr.e. 1. században keletkezett ószövetségi könyv. Szókincse a görög világ hatásáról árulkodik, gondolatai azonban a bibliai könyvekből s a zsidó hagyományból táplálkoznak. Buzdít az isteni bölcsesség kutatására, amelyet imával lehet megszerezni.

Sirák fia könyve

Az utolsó bölcsességi könyv teljes címe: Jézusnak, Sirák fiának könyve. (Természetesen nem az Úr Jézusról van szó; a Jézus név gyakori személynévnek számított a zsidóság körében.)

A könyv 3 részből áll: 1. a bölcs életvitelhez szükséges tanácsokat ad; 2. kifejti, hogyan nyilvánul meg Isten dicsősége a természetben; 3. elmondja, hogyan nyilvánult meg Isten dicsősége a választott nép történetében.

A mai ember számára is megfontolandó tanácsokkal szolgáló bölcsességi könyv a Kr.e. 2. században keletkezett.

 

 

ÚJSZÖVETSÉG

 

Az Újszövetség keletkezése

A Biblia nem csupán emberi alkotás, hanem sugalmazott könyv, ami azt jelenti, hogy két szerzője van: Isten és az ember. A Bibliában a szavak emberi szavak, emberi gondolatokról, cselekedetekről, érzésekről szólnak. De az emberek szaván keresztül Isten nyilatkoztatja ki magát. A sugalmazás nem azt jelenti, hogy Isten bábnak tekinti, vagy csupán íródeáknak használja az embert. A sugalmazás azt jelenti, hogy Isten gondoskodik arról: az emberi szerző azt írja le, amit ő közölni akar. Így a Biblia, vagyis a Szentírás tévedésmentesen tartalmazza Isten szavát.

Az ószövetségi iratok héber nyelven íródtak. Néhány kisebb arám nyelvű szakasz is található az egyes iratokban.
Az újszövetségi iratok görög nyelven íródtak.

Jézus korában az arám nyelv volt a köznyelv Palesztina területén, ezen a nyelven beszéltek Jézus és tanítványai is. A latin nyelv pedig a politikai és katonai nyelv volt a Római Birodalomban, miközben a birodalmi köznyelv ebben az időben még a görög volt a birodalom más területein. Jézus keresztjének három nyelvű – latin, héber (arám) és görög – felirata jól illusztrálja, hogy milyen nyelvek éltek ekkor Palesztina területén (lásd: Jn 19,20).

Az újszövetségi iratok koiné görög nyelven íródtak, amely világnyelv volt Nagy Sándor hellén birodalmában, majd a Római Birodalomban. Virágzó koiné görög nyelvű irodalom létezett századokkal Krisztus ideje előtt és után is. Az evangélium gyors terjedését nagymértékben elősegítette ez a tényező az őskereszténység idején. Az isteni gondviselés elrendezésének tekinthetjük, hogy Jézus egy egynyelvű nagy birodalomban jelent meg, így ott igen gyorsan terjedhetett el a róla szóló evangélium.

A kánon kifejezés görög eredetű: vesszőt, vonalzót, botot, mérővesszőt jelent.

A szó a bibliai iratokra alkalmazva ezt jelenti: a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttese, gyűjteménye. A kifejezést először és egyértelműen Szent Atanáz püspök alkalmazta a Szentírásra 350 körül.

A kanonikus irat azt jelenti, hogy a kánonhoz tartozó, bibliai iratról van szó.

A kor vallási csoportjai

 

Az evangéliumban is szerepelnek olyan korabeli politikai vagy vallási csoportok, amelyek ismerete nélkül az evangélium egy-egy részlete érthetetlen maradna számunkra.

A farizeusok és írástudók gondolkodásának középpontjában a Törvény minél pontosabb, minél hűségesebb megtartása áll. Tanulmányozzák és a zsinagógákban tanítják az Írásokat. Felismerik, hogy a vallási keveredéssel és a hódító nagyhatalmak fegyvereivel szemben egyedül a Törvény megtartása mentheti meg vallásukat és nemzetüket. Ők képezik a legerősebb vallási-politikai irányzatot Jézus korában.

A farizeusok gondolkodásával szöges ellentétben áll a szadduceusok pártja. Tagjai elsősorban a főpapok, a papi családok vezetői. A rómaiakkal szemben inkább hajlanak a megegyezésre, megalkuvásra, hiszen hivatalukat az idegen hatalom jóvoltából gyakorolják, és csak addig, amíg megfelelnek az elvárásoknak.

Az évszázadok alatt felhalmozódott elégedetlenség, szabadságvágy fűti a zsidók kedélyét. Sokak gondolkodásában előtérbe kerül a fegyveres ellenállás gondolata. Szaporodnak a korabeli “partizánok”: a főként Galileában szervezkedő zelóták (buzgók) és az egyenként “akciózó” szikáriusok (tőrös férfiak).

A farizeusok mellett kialakul egy olyan irányzat is, amely még határozottabb elkülönülésre, még gyökeresebb lelki megújulásra törekszik. Az esszénusok kimenekülnek a “romlott” társadalomból, és megalapítják a Törvény tökéletes közösségét. A mozgalom központja a Holt-tenger partján, Qumránban található, de az oda kivonulókon kívül a velük rokonszenvezők tágabb köre is ehhez a csoporthoz tartozik.

 

 

Az evangéliumok

Bevezetés

Az Újszövetség legismertebb könyvei az evangéliumok. Mindazt, amit Jézus Krisztusról, az ő életéről, működéséről, szenvedéséről, haláláról és feltámadásáról tudunk, majdnem teljes egészében az evangéliumok őrizték meg számunkra.

Az evangélium görög eredetű szó (euangelion). Eredeti jelentése: jó hír, örömhír (pl. a győzelem híre), illetve a jó hírt hozó hírnök jutalma. Ez a szó a korai kereszténység időszakában vallási szakkifejezéssé vált, és jelentése egyre bővült. Először Jézus egyetlen mondatára vonatkozott: az örömhír az, hogy “elérkezett az Isten országa” (Mk 1,15). Később evangéliumnak nevezték Jézus tanításának egészét, végül pedig az örömhírt magukba foglaló írásokat.

Hétköznapi szóhasználatunkban négy evangéliumról: Máté, Márk, Lukács és János evangéliumáról szoktunk beszélni. Valójában az örömhír, az euangelion egy, csak négyféle leírásban áll előttünk. Ha kinyitjuk a Szentírásunkat, láthatjuk, hogy a cím nem “Máté evangéliuma”, “Márk evangéliuma” stb., hanem “Az evangélium Máté szerint” vagy “Jézus Krisztus evangéliuma Máté szerint” stb. (A cím egyébként nem a szerzőktől származik, hanem a II. században írták a könyvek elé.)

A négy kánoni evangélium közül háromnak: Máté, Márk és Lukács evangéliumának a felépítése, tartalma és szövege nagyon hasonlít egymáshoz, ezért ezeket “egybehangzó” evangéliumoknak, idegen szóval “szinoptikus” (együttlátó) evangéliumoknak nevezzük. János evangéliuma sok mindenben eltér tőlük. Az egybehangzó evangéliumok a Kr. u. 1. század hatvanas, hetvenes éveiben készültek, János evangéliuma az 1. század legvégén íródott.

Már jó ideje kutatják, mi lehet a magyarázata annak a ténynek, hogy a szinoptikus evangéliumok sok tekintetben megegyeznek, más tekintetben viszont nem. Ezért beszélünk az úgynevezett “szinoptikus kérdésről “. A biblikus tudósok körében az alábbi megoldási kísérlet a leginkább elfogadott: elsőként Márk állította össze evangéliumait. Volt még ezen kívül egy Jézus szavaiból álló gyűjtemény (a beszéd-forrás). Máté és Lukács később ezt a két írást (Márkot és a beszéd-forrást) használta fel és bővítette ki saját anyagával.

Apokrif iratok

 

A kánon kifejezés görög eredetű: vesszőt, vonalzót, botot, mérővesszőt jelent. A szó a bibliai iratokra alkalmazva ezt jelenti: a hit szabályát tartalmazó, az Istentől ihletett iratok együttese, gyűjteménye. A kifejezést először és egyértelműen Szent Atanáz püspök alkalmazta a Szentírásra 350 körül.
A kanonikus irat azt jelenti, hogy a kánonhoz tartozó, bibliai iratról van szó.

A Biblia könyveinek elfogadott listájához nem tartozó könyveket nevezzük apokrifnek. A görög apokrüphosz (‘elrejtett’) szóból, úgy értve, hogy a nem hiteles könyveket elrejtették a hívők elől, apo- (‘el’) és krüptó (‘rejt’).

De egy-egy ilyen apokrif irat is tartalmazhat olyan hitigazságot, melyet az Egyház hisz és tanít. Ilyen például Jakab ősevangéliuma, mely leírja Szűz Mária születését (szept. 8.), templomba vezetését (nov. 21.), elszenderedését és mennybevitelét (aug.15.).

 

Máté evangéliuma
Máté apostolt a Tizenkettő egyik csendes, kissé ismeretlen tagjaként tartjuk nyilván. Meghívásán kívül mást nem említ róla egyik evangélium sem. Életéről, hithirdetői tevékenységéről biztos adataink nincsenek. A hagyomány szerint Perzsiában, Arábiában, valamint Etiópiában térített, majd vértanúhalált halt.
Szent Máté evangéliuma zsidóból kereszténnyé lett olvasók számára íródott. Keletkezésének ideje a Krisztus utáni hetvenes, legföljebb nyolcvanas évekre tehető.
Máté írása a leghosszabb evangélium: 28 fejezetből áll. Anyagát a szerző főként írott forrásokból merítette. Ezek közül a legfontosabb Márk evangéliuma, amelyet szinte teljes egészében beépített írásába. (Több mint hatszáz verset vett át Márktól.) Az evangélium ugyanakkor számos egyéb részletet és jézusi beszédet tartalmaz. Ezek egy részét Máté a beszéd-forrásból vette át, de sok más, írásban fellelhető vagy szóban terjedő jézusi emléket is sikerült összegyűjtenie és írásába építenie.

Tanítása:

1, Jézus a megígért Messiás. Szent Máté zsidókeresztény közösség számára írja evangéliumát, olvasói tehát otthonosak az Ószövetségben. Ezért Máté rendkívül sokszor utal és hivatkozik az Ószövetségre. Jézus életének, tanításának, szenvedésének egyes részleteit elbeszélve gyakran megáll, idézi az Írásokat és rámutat: ez azért történt, hogy beteljesedjék, amit a próféták mondtak. Máté evangéliuma Jézus életének szinte minden mozzanatában felfedezi és az olvasó elé tárja a prófétai jövendölésekből előre ismert isteni tervet, és megmutatja, hogy mindez Jézus életében megtörténik. Ő teljesíti be mindazt, amire a nép várakozik: ő a reménykedve várt Szabadító, a megígért Messiás.

2, Az Egyház az új Izrael. Ha Jézus Messiás, akkor ő Isten új népének feje és vezetője is. Akik Jézushoz tartoznak és benne hisznek, azok alkotják Isten új népét, az egyházat. Az apostolok száma (12) a folytonosságra is, a “váltásra” is utal (Izrael: 12 törzs).
Máté evangéliuma különleges figyelmet szentel annak a gondolatnak, hogy Isten ószövetségi népének az egyház lépett örökébe. Máténál Jézus több példabeszédben hangsúlyozza, hogy Isten országába elsősorban a választott nép, a zsidóság kapott meghívást. Rámutat azonban arra is, hogy visszautasították Isten hívó szavát: küldötteit, majd Fiát is bántalmazták és megölték. Ezért Jézus messiási országa nincs többé egy nép kereteihez kötve, hanem kiterjed az egész világ minden népére. Amikor Isten az Ószövetségben oltalmazó jelenlétet ígért népének, ezt mondta: “Veled vagyok!” Most az egyház kapja ajándékul ezt a védelmet Krisztustól, akinek a neve: “Emmánuel”, “Velünk az Isten!”.

Máté evangéliumának harmadik hangsúlyos témája az új életforma, amelyre Jézus parancsot ad tanítványainak. Máté különleges nyomatékkal mondja el, milyen új magatartás jellemzi Jézus tanítványait. Ennek legfőbb jellemzője a személyválogatás nélküli, az ellenségre is kiterjedő szeretet, amelynek mintája Isten szeretete.

A Máté-evangélium elején Jézus nemzetségtáblája, családfája áll. Ábrahámról, Dávidról és egy sereg ószövetségi személyről olvashatunk benne. Az evangélista írása első sorától figyel az ószövetségi háttérre. Ez a figyelem az egész evangéliumra jellemző. De amilyen széles a múlt és a háttér tablója, ugyanolyan széles a jövő távlata is műve befejezésében: “Én kaptam minden hatalmat mennyben és földön. Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet… Én veletek vagyok minden nap a világ végéig” (Mt 28,19-20).

 

„Én pedig mondom nektek…” – A Hegyi-beszéd

 

Az Üdvözítő tanításának Máténál mintegy összegzése a Hegyi beszéd (Mt 5-7), amely a Krisztust követő ember életének szabályait is magában foglalja. A Hegyi beszéd Jézus leghosszabb és legfontosabb beszédeinek egyike. Minden bizonnyal több beszédből álló gyűjteményként illesztette írásába Máté evangélista.

 

1, A boldogságok (Mt5, 3-10)

Jézusnak a “nyolc boldogság” címen ismert boldog-mondásai első olvasásra talán érthetetlennek, követhetetlennek tűnnek számunkra. Jézus tanításának és életének összefüggésében mondhatjuk: az evangélium szíve dobban ezekben a mondatokban (Mt5, 3-12) Az Úr mégis azokat az embereket mondja boldognak, akik az örök életre és az örök értékekre figyelve élnek. Nem akármilyen bátorság kell hozzá! A széles út, a tágas kapu pusztulásba visz, a keskeny út életre vezet – mondja Jézus. A “boldogságok” ezt a keskeny ösvényt tárják elénk.
2, Szeretet parancs

Jézus tanítványainak alapmagatartása: a szeretet. Bár nincs összekötve, a szeretet kettős parancsa külön-külön megtalálható már az ószövetségi Törvényben is. “Szeresd Uradat, Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és minden erődből! Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!” Mi az, amivel többet kér Jézus a Hegyi Beszédben? Jézus kezdeményező szeretetet kér. Vagyis: hogy elsősorban ne saját elvárásainkra figyeljünk, hanem menjünk eléje a másik embernek, merjünk bizalommal fordulni embertársaink felé. Tegyük a jót mindenkivel, akárcsak a mennyei Atya, “aki fölkelti napját jókra és gonoszokra, esőt ad igazaknak és bűnösöknek.” Ennek a szeretetnek ellenségeinkre is ki kell terjednie. Az ellenségszeretet gondolata egészen új, az Ószövetségben sehol nem található meg. Jézus megbocsátó szeretetet is kér. Azt mondja, akinek haragosa van, csak akkor hozza ajándékát az oltárra, ha előtte megbékélt vele. A megbocsátás feltétel is: “Ha megbocsátjátok az embereknek, hogy vétettek, mennyei Atyátok nektek is megbocsát. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.”
3, A Miatyánk (Mt6,9-13)
Az imádság témája többször is visszatér a Hegyi beszéd gondolataiban. Leggyakoribb és legismertebb imádságunk, a Miatyánk is e beszédgyűjtemény része. Az Úr imájának is szoktuk nevezni, éppen azért, mert Jézus tanította rá apostolait. Az ima megszólítása a legjámborabb zsidó számára is szokatlanul, szinte botrányosan új: Jézus Atyának nevezi Istent. Ebben benne rejlik, hogy Isten nemcsak hatalmas Úr, hanem egyúttal a mi Atyánk, s mi az ő gyermekei, egymásnak pedig testvérei vagyunk. Jézus az “Abba” arám szót használja az Atya megszólításakor. Ezt a szót nem is nagyon lehet lefordítani. Az édesapa legbensőségesebb, egészen bizalomteli megszólítását rejti. A megszólítást követő első kérések Isten országára vonatkoznak. “Szenteltessék meg a te neved! Jöjjön el a te országod! Legyen meg a te akaratod…” A kérések második része arról szól, mire van szüksége a bűnös embernek: mindennapi kenyérre, bűnbocsánatra, védelemre a kísértéssel, a gonosszal szemben.
4, A földi javak és a mennyei kincs

“Ahol a kincsed, ott a szíved is.” Aki túlzottan a földiekhez kötődik, annak szíve, gondolkodása, egész léte földhözragadt marad. Anyagi javakra szükségünk van életünk fenntartásához, de azok úgy le is köthetik az embert, hogy életének középpontjává válhatnak. Az anyagiak miatti aggodalmaskodás helyett a gondviselő Istenre kell bíznunk magunkat. Értékrendünket ez a mondat határozza meg: “Keressétek először Isten országát és annak igazságát, s ezeket is mind megkapjátok.” Aki hallgatja és tettekre váltja a Hegyi beszéd tanítását, annak háza, vagyis élete “a zápor, az ár, a süvítő szél” közepette is sziklára épített, biztos, Isten szeretetébe ágyazott élet marad.
„Hasonlít a mennyek országa…” – Jézus példabeszédei

A Máté 13 példabeszédeinek közös mondandója, hogy Jézus Krisztusban, az ő tanításában és cselekedeteiben elérkezett Isten uralma.

A magvető közismert példázata Isten szaváról szól. Isten igéjének erejét az akár százszoros termés jelzi; a befogadás, illetve elutasítás azonban az ige hallgatóin múlik.

A konkolyról szóló példabeszéd a világban lévő rossz jelenlétét és értelmét magyarázza. A konkoly együtt nő a búzával; aratáskor a búzát csűrbe gyűjtik, a konkolyt pedig tűzre vetik. “Aratáskor”, vagyis a világ végén az igazak ragyognak majd, mint a nap, a gonosztevők pedig méltó büntetést kapnak.

A mustármag növekedése és a kovász ereje Isten országának kibontakozását szemlélteti. Jézus küldetése, szavai és tettei kicsiny mustármagnak vagy kevéske élesztőnek tűnnek, de eredményük igen nagy lesz. Jézusban már “betört”, jelen van és minden látszat ellenére meg is valósul Isten uralma.

A szántóföldben talált kincs és a gyöngykereső példázata az Isten országa páratlan értékét mutatja. Aki a kincsre (a szántóföldben rejtőzőre vagy az igazgyöngyre) rátalál, mindenét eladja, hogy megvehesse azt. Isten országa minden áldozatot megér.

A tengerbe vetett háló mindenféle halat bekerít, szétválogatásuk a halászat után történik. Az igazak és bűnösök szétválasztása is csak a világ végén történik meg.
Példabeszéd a szívtelen szolgáról (18,23-35): Egy királyember hatalmas adósságot engedett el szolgájának, mert látta, hogy képtelen visszafizetni azt. A szolga azonban nem tette meg ugyanezt; társát jelentéktelen összegű tartozása megfizetéséig börtönbe vettette. Amikor ez a király tudomására jutott, számon kérte a szolga szeretetlenségét, majd átadta őt a poroszlóknak, amíg meg nem fizeti minden adósságát.

Példabeszéd a szőlőhegy munkásairól (20,1-16): Egy szőlősgazda kora reggel munkásokat fogadott a szőlőjébe. Megegyezett velük napi egy dénár munkabérben. Később újakat fogadott fel, akik három, hat, kilenc, illetve tizenegy órakor kezdték el a munkát. Velük nem kötött megállapodást. A nap végén a gazda valamennyiüknek egy dénárt fizetett: a reggel felvetteknek a megbeszélt szerződés alapján, a többieknek méltányossági alapon. Ez nem tetszett azoknak, akik reggeltől dolgoztak; felháborodásuknak azonban nincs alapja, hiszen nem érte őket igazságtalanság. A példabeszéd tanítása az, hogy Isten ingyen osztja kegyelmét, azt nem lehet kiérdemelni. Az üdvösség Isten ajándéka, s nem “a szőlőben töltött munkaidő” függvénye. Burkoltan utal a példázat arra is, hogy nincs okuk az irigységre a zsidóknak, ha a később érkezett pogányok is meghívást kapnak az üdvösségre.

A két fiú (21,28-32): Egy édesapa arra kéri fiát, menjen ki a szőlőjébe dolgozni. A fiú igent mond, de nem megy ki. Az apa megkéri másik fiát is. Az nemet mond, de később megbánja és kimegy. Atyja akaratát tehát a második fiú teljesítette. Az első fiú a Jézus szavaira bólogató, de őt szívükben el nem fogadó emberek csoportját jelképezi: a Jézust elutasító zsidó vezetőket avagy – mai szemmel – akár a csupán névleg keresztény embereket. A második fiú azokat jelenti, akik elsőre talán meggondolatlanul nemet mondanak ugyan, de mégiscsak teljesítik a kérést, azaz elfogadják a Jézus Krisztusban elérkezett üdvösséget.

Mennyit érnek a pénzek a példabeszédben? A szívtelen szolga történetében tízezer talentumról és száz dénárról hallunk. A tízezer talentum jelképes összeg a kifejezhetetlenül sok pénz jelölésére. Egy talentum 34-41 kg-ot, jelentett; már ezüstben is milliókra rúg az értéke, ha pedig aranyról van szó, az ezüst értékét 12-13-mal meg kell szorozni. Jézus tudatosan sarkít, hogy jelezze: önerejéből az ember soha nem tudná törleszteni Istennel szembeni adósságát – A száz dénár sem kevés pénz, hiszen egy napi bér egy dénár volt abban az időben, de ebben az összefüggésben mégis elenyésző összeg. A tízezer talentum több mint milliószorosa a száz dénárnak. A szőlőhegy munkásainak történetében reális az egy dénáros napi bér: ennyi volt egy szőlőmunkás napszáma. A római dénár ezüstpénz volt. A császár képmása és felirata volt rajta. Nehéz időkben, drágaság idején ennyibe került egy mérő búza vagy árpa.

Márk evangéliuma
Időben az első, a kánon sorrendjében a második evangélium szerzője Szent Márk. Mit tudunk Márk evangélistáról, és mit tudunk írása keletkezésének körülményeiről?

1, A Márk (eredeti formájában Markosz) név gyakori volt a rómaiaknál és a görögöknél. Így hívták az apostolok egyik tanítványát is, akit az Apostolok Cselekedetei hol egyszerűen Márknak, hol Jánosnak nevez, hol pedig a “János, akit melléknevén Márknak hívnak” megjelöléssel illet. Márknak tehát – akárcsak Lévi-Máténak és sok más kortársának ebben az időben – két neve volt, egy görög és egy zsidó.
Márk édesanyját Máriának hívták. Jeruzsálemben laktak; házuk a hagyomány szerint az első keresztény közösség gyülekezőhelye volt. Valószínűleg ismerte – vagy legalábbis látta Jézust maga Márk is. Feltételezhető, hogy ő volt az az ifjú, aki követte a Jézust elhurcoló tömeget, és amikor el akarták fogni, leplét otthagyva meztelenül elfutott (Mk 14,52).

2, Márk Jézus feltámadása után csatlakozott az Úr követőihez. Péter apostol keresztelte meg. A negyvenes évek második felében nagybátyja, Barnabás magával vitte őt Antióchiába, onnan pedig Pál apostollal együtt hittérítő útra indultak. Márk azonban Cipruson elhagyta őket és visszatért Jeruzsálembe, ami miatt Pál egy ideig neheztelt is rá. Ez a nézeteltérés később teljesen elsimult, és Márk sok szolgálatot tett a térítő apostolnak.
Márk egy időben Péter apostol munkatársa is volt. A hagyomány ezért elnevezte őt Péter tolmácsának. A főapostol igehirdetését valószínűleg Rómában segítette.

3, A Péter és Pál apostol halálát követő időszakban semmi biztosat nem tudunk Márk evangélista működéséről. Az egyiptomi Alexandria első püspökének tartják. A hagyomány szerint úgy halt vértanúhalált, hogy a Szent Liturgia végzése közben támadták meg és kínozták halálra. Ereklyéit az olaszországi Velencében őrzik. Ünnepét egyházunk április 25-én tartja.

4, Az őskeresztény írók feljegyzései szerint Márk Péter apostol igehirdetését foglalta össze evangéliumában. Írását a pogányokból lett keresztényeknek, elsősorban a rómaiaknak szánta. Ezért idéz ritkán az Ószövetségi Szentírásból s szól röviden Jézus és a farizeusok vitáiról.
A könyv valószínűleg Rómában keletkezett, a Kr.u. hatvanas évek végén. Nyelve a görög köznyelv, a koiné (ejtsd: kojné). Márk írásán érződik, hogy nem anyanyelvén ír. Evangéliuma nem igazán elegáns irodalmi alkotás; kissé nehézkes stílusa ugyanakkor semmit von le az elsőként megfogalmazott evangélium értékéből.

Jó tudni, hogy Márk evangélista a 16. fejezet 8. versével befejezte írását, vagyis eredetileg azzal zárult az evangélium, hogy az üres sírnál az angyal hírül adja Jézus föltámadását. A jelenlegi befejezés (Mk 16, 9-20) a 2. század első felében keletkezett. Bár e záradék szerzője nem Márk evangélista, hanem más sugalmazott szerző, természetesen ugyanolyan értékű sugalmazott szövegként olvassuk, mint az előző részeket.

 

A Márk evangélium üzenete

1, Szent Márk evangéliumának első mondata olyan, mint egy opera nyitánya. Egyetlen mondatban ott rejlik a teljes örömhír, Márk írásának foglalata: “Kezdődik Jézus Krisztusnak, Isten Fiának evangéliuma. ” Az evangélium közepén és végén két vallomás mélyíti majd el ezt a mondanivalót. Szent Márk evangélista írásának egyik célja, hogy elmondja: Jézus a Krisztus, vagyis a Fölkent, a rég várt Messiás. Az evangélium első része megmutatja, hogyan is jutottak el az apostolok erre a meggyőződésre: nem könnyen, nem egyik napról a másikra, hanem lassan és fokozatosan. Többször olvashatunk arról, milyen érzéketlenek voltak a tanítványok, s milyen nehezen értették meg Jézus titkát.
E titok egyik része Péter apostol vallomásában lesz nyilvánvalóvá. Az első rész tetőpontja az evangélium közepén ez a hitvallás, amelyben Péter az Úr Jézus kérdésére – “hát ti kinek tartotok engem?” – így válaszol: “Te vagy a Messiás” (8,29).
2, Az a belátás azonban, hogy Jézus a Messiás, önmagában nem elegendő. A titok másik része a jeruzsálemi eseményekben rejlik. Hogy valójában ki ez a Jézus, azt csak azok értik meg, akik követik őt a keresztúton.
Az evangélium második fele ezért Jézus szenvedésére irányítja a figyelmet. Nem elég tehát, hogy Jézus szavai, csodái láttán felismerjük benne a Messiást. Márk meg akarja értetni olvasóival: Jézus az Isten Fia, aki Isten terve szerint vállalta a szenvedést.
A Jézus-titok e másik részét is egy vallomás nyilatkoztatja ki. A keresztre feszítést végző pogány százados így kiált föl Jézus halálakor: “Ez az ember valóban Isten Fia volt!”

3, Jézus – gyógyításai, csodái után – nemegyszer hallgatást kér apostolaitól. Márk evangéliumának ez az érdekes és furcsának tűnő mozzanata is a Jézus-titok megértéséhez kapcsolódik. A tanítványok lassan értik meg, ki is az, akit ők Mesternek hívnak. Ezért tiltja meg nekik Jézus, hogy beszéljenek róla, mindaddig, amíg nincs meg bennük a teljes megértés. Az Úrszínváltozás eseménye (Mk 9,2-9) sejtetni engedi a titkot, de a teljes megértés csak a húsvéti eseményekben tárul fel az apostolok előtt. Így válik érthetővé számunkra is a “hallgatás parancsa”, amely addig érvényes, “amíg az Emberfia halottaiból föl nem támad.” (9,9)

4, Leginkább Márk írásában, de valamennyi evangéliumban gyakran szerepelnek olyan részletek, amelyekben Jézus ördögöt űz, vagy az ördögről beszél. A megnevezések különfélék: némely leírásban ördögtől megszállott emberekről, másutt a betegség lelke, a tisztátalan lélek vagy a sátán által fogva tartottakról hallunk.
Tudnunk kell, hogy az orvostudomány gyerekcipőben járt még akkoriban, ezért az emberek olyan betegségek okát is közvetlenül a gonosz hatalmában látták, amelyeknek a hátterét ma már jobban ismerjük. Az is igaz, hogy Jézus korában elterjedtek voltak az ördögről szóló történetek, és valószínű, hogy az evangéliumi leírások az ilyen történetek színes stílusát vették át. Az azonban bizonyos, hogy az ördögűzések leírásának célja annak bizonyítása, hogy Jézus úr a gonosz fölött.
Jézus üzenete az, hogy benne elérkezett az Isten országa. Ez pedig azt is jelenti, hogy az Ország fő ellensége, a sátán, vereséget szenved. Ez történik már Jézus megkísértésekor is. Az ördögűzések pedig valójában “hadijelentések” a nagy küzdelemről, amelyben Jézusnak a sátán fölött aratott győzelme percig sem lehet kétséges.

Ördög, sátán, gonosz lélek – idegenül hangzanak, középkorinak tűnnek talán számodra ezek a szavak. Pedig a gonosz igencsak jelen van közöttünk. Jelen van saját életünk kettősségeiben (“a jót akarom s a rosszat teszem”), és jelen van a társadalomban, az emberiség életében is.
A Jézus ördögűzéseiről szóló beszámolók alapgondolata, hogy Isten országa erősebb, mint a gonosz. Jézus végleges győzelme azonban csak az ő második eljövetelekor válik nyilvánvalóvá. Addig a küzdelem – ma is, bennünk is – folytatódik. “Minden áramlik, mint az óceán. Ha megérintesz valamit egy helyen, a világ másik végén visszhangja kél” (Dosztojevszkij).

 
Lukács evangéliuma

 

A harmadik evangélium szerzője Lukács, Pál apostol munkatársa, antióchiai származású orvos. Az evangélium mellett ő a szerzője az Apostolok Cselekedeteinek is.
Lukács írásainak pontossága gondos utánajárásra utal, szép irodalmi stílusa pedig művelt emberre vall. Ezeknél is fontosabbak azonban azok az ismertetőjegyek, amelyekre az evangéliumból következtethetünk annak írójára. Eszerint szoktuk Lukácsot például a szegények evangélistájának vagy az irgalmasság evangélistájának nevezni. Használatos ezen kívül rá az öröm evangélistája és a nők evangélistája név is.

1, Az evangélium előszava: Lukács evangélista művelt, olvasott ember, ért az írás művészetéhez is. Művét a korabeli írók szokása szerint ajánlással kezdi (1,1-4). Az ajánlás Teofilnak szól, aki tekintélyes keresztény közéleti személyiség lehetett. Az evangélium természetesen nem csupán Teofilnak íródik; az ajánlás arra szolgál, hogy ismert címzettjének tekintélye és pártfogása révén is könnyebben terjedjen.
Az előszó az ajánláson kívül azt is elárulja, hogy Lukács nem volt az Úr Jézus tanítványa, de mindennek gondosan utánajárt, hogy pontosan írhassa le a Mester körül végbement eseményeket. Megfogalmazza írása célját is: azért ír, hogy meggyőzze olvasóit a keresztény tanítás megbízhatóságáról.

2, Lukács, a szegények evangélistája: Egyetlen más evangélium sem hangsúlyozza annyira, mint Lukács, hogy Jézus felszabadító örömhíre mennyire a szegényeké, a kisemmizetteké, az elesetteké. Szegény pásztorok köszöntik a kisded Jézust, aki maga is szegénységben születik. A názáreti zsinagógában mintegy programként hangzik el: azért jöttem, “hogy örömhírt vigyek a szegényeknek”. A “boldogságok” megfogalmazása eltér a Máté evangéliumában olvashatótól: a szegények boldogsága itt még hangsúlyosabb. A messiási idő jele, hogy “a szegényeknek hirdettetik az evangélium”. A dúsgazdag és a szegény Lázár példabeszéde csak Lukácsnál olvasható. Nem zárkózik el Jézus a gazdagoktól sem, de nem rejti véka alá, hogy a vagyon akadályt jelenthet az üdvösség jó hírének elfogadásában. Akinek üres a keze, az mindent Istentől vár; akinek tele a keze, az vélt kincsét sokszor előbbre tartja, mint az Isten ajándékát. Ezért “könnyebb a tevének átmennie a tű fokán, mint a gazdagnak bejutnia Isten országába.” Az egész Lukács-evangéliumon végigvonul Jézusnak – és egyúttal az evangélium írójának – a szegények iránti rokonszenve és szeretete.

3, Lukács, az öröm evangélistája: Az evangélium szó jó hírt, örömhírt jelent; természetes tehát, hogy mind a négy evangélista ezt hirdeti. Lukács evangéliuma nemcsak hirdeti, hanem szinte sugározza az üdvösség örömét. Keresztelő János és Jézus születését az Úr angyala nagy örömöt jelentő eseményként jelenti be. Öröm a megtalált bárány vagy az előkerült drachma; ugyanígy egy bűnös megtérése nagy örömet szerez a mennyben. Zakeus örömmel száll le a fáról, hogy Jézust házában üdvözölhesse. Az evangélium pedig azzal zárul, hogy a tanítványok Jézus mennybemenetele után örömmel térnek vissza Jeruzsálembe.

4, Lukács, a nők evangélistája: A nő a teremtéstörténet bibliai leírása szerint társa a férfinak és egyenrangú vele. A gyakorlat azonban – az Ószövetség idején és Jézus korában is – mást mutatott. A nők alacsonyabb rendű munkát végeztek, jogaik korlátozottak voltak, a templomi istentiszteletben épphogy részt vehettek. Jézus túllép ezeken a korlátokon. Lukács evangélista említi meg, hogy az Üdvözítő tanítványai között voltak nők is, akik kísérték tanító körútján, és a kereszt alatt is vele maradtak. Lukács őrzi meg Keresztelő János édesanyjának, Erzsébetnek a történetét, Jézus édesanyjának dicséretét, a fiát visszanyerő naimi özvegyasszony boldogságát. Egy bűnös asszony “botrányos” viselkedése szégyeníti meg a magukat igaznak tartókat, és a Feltámadott első tanúi is nők, a kenethozó asszonyok lesznek.

Szent Lukácsról fennmaradt egy hagyomány, amely őt az első ikonfestőnek mondja. Némely ábrázoláson ezért úgy látjuk az evangélistát, hogy nemcsak könyv van mellette, hanem Istenszülő-ikon is. Lukács az ikonfestők védőszentje.
A négy evangélista közül kettő, Máté és Lukács írása tartalmazza Jézus gyermekségtörténetét, ám némileg ők ketten is eltérnek egymástól.
Máté evangélista közli a betlehemi csillag, a napkeleti bölcsek, a gyermekgyilkosság, az egyiptomi menekülés történetét. Lukács írásában az örömhírvétel, a betlehemi pásztorok, a bemutatás és a 12 éves Jézus története mellett Keresztelő János születésének eseménysora is helyet kap a gyermekségtörténet lapjain.
Természetesen itt is igaz, ami az egész evangéliumra érvényes: a gyermekségtörténet is a húsvét fényében íródik. Amikor Máténál azt halljuk: Jézusban “velünk az Isten” vagy amikor Lukácsnál az angyalok karácsony éjszakai híradásában elhangzik: “megszületett az Úr Krisztus”, akkor az evangélium valójában a húsvét titkát, az ősegyház hitét visszhangozza.
Lukács evangéliuma, az irgalmasság evangéliuma

Szent Lukács pogány családban nevelkedett, és felnőttként találkozott a keresztény tanítással. Jézus üzenetéből talán a mennyei Atya szeretete és irgalma érintette meg leginkább. Evangéliumában számos olyan részletet találunk, amelyben ezzel az isteni irgalommal találkozunk; jónéhány ilyen részletet csak Lukács evangélista őrzött meg számunkra.

1, A bűnös asszony (7,36-50):

Jézust meghívta házába egy Simeon nevű farizeus. Étkezés közben történt a botrány: váratlanul bejött egy városszerte ismert bűnös nő, megállt a vánkoson ülő Jézus lábainál, és elkezdett sírni. Könnyeivel öntözte, hajával megtörölte, illatos olajjal megkente Jézus lábait.
Jézus tudta, mi lakik az emberben: ismerte mind a farizeus, mind a bűnös nő gondolatait. Egy egyszerű, rövid példázattal világítja meg a bűnös asszony odaadó magatartását és a botránkozók viselkedésének helytelenségét: Ha két adósnak a hitelező elengedi az adósságát, természetes, hogy kettőjük közül az lesz hálásabb, akinek többet engedett el.
Az asszony minden korlátot felrúgó viselkedésével szeretetét bizonyította, sokkal inkább, mint a Jézust hűvösen és tartózkodóan fogadó farizeus, aki nem vette észre, hogy maga is adós… A bűnös nőnek – mondja Jézus – “bocsánatot nyert sok bűne, mert nagyon szeretett.”

2, A tékozló fiú története (15,11-32):

A közismert példázatnak nem Lukács evangélista adta a címet, hanem az evangélium szövegét szakaszokra, fejezetekre, versekre felosztó későbbi másolók, fordítók. A példabeszéd címe nem is fejezi ki igazán Jézus mondandójának lényegét.
A történet egyik szereplője az örökségét kikérő, majd azt elherdáló, eltékozló fiú. Ő azonban azért tudott a vályú mellől (vagyis a teljes züllöttség állapotából) is hazaindulni, mert szíve mélyén tudta, hogy édesapja várja, megbocsát neki és befogadja.
A másik szereplő az otthon maradt idősebb fiú. Látszólag jó gyermek; szorgalmasan dolgozik, soha nem panaszkodik. Amikor azonban öccse hazatér, kitör belőle az irigység. Ő ugyanis atyja szeretetét tékozolta el. Édesapja hiába megy ki eléje, a fiú szavaiból kiderül, hogy csak testben van ott; lélekben talán messzebb van az atyai háztól, mint tékozló öccse volt.

A példabeszéd főszereplője valójában a két fiú édesapja. Amikor kisebbik fia el akar menni, elengedi, de talán naponta kémleli a távolt, mikor tér már vissza. És amikor a fiú hazatér, végig sem mondhatja bocsánatkérését, mert apja ölelése elnémítja a szavakat ajkán. Azt nem tudjuk, az idősebbik fiú is betért-e a házba végül. Az ő néhány lépésnyi távolsága sokkal nagyobb volt, mint sejtenénk. De az édesapa, a szeretetét tékozló atya ugyanolyan alázattal megy ki eléje is, hogy az asztalhoz, vagyis a szeretet közösségébe hívja.
A példabeszédbeli édesapa a szerető mennyei Atya, aki szabadságot adott az embernek. Ezzel a szabadsággal bizony vissza-visszaélünk, bűneinkkel tékozló fiúvá válunk. Avagy nem csatangolunk el ugyan az atyai háztól, de nem a szeretet, hanem a kötelesség vagy a félelem tart csupán otthon, mint az idősebb testvért. A szeretetét tékozló édesapa, vagyis az irgalmas és emberszerető Isten Jézus Krisztusban elénk jön, hogy rádöbbentsen minket az igazi otthonunktól való távolságunkra, és hazahívjon, hazavigyen bennünket. Isten Jézus Krisztusban elhagyja otthonát, hogy az embernek otthont adjon, hazahívja.
A tékozló fiú története az evangélium talán legszebb példázata, sokak szerint a világirodalom egyik gyöngyszeme. Köszönet érte a tanító Jézusnak, a tanítást megőrző apostoloknak és a példabeszédet írásba foglaló Lukács evangélistának.

3, Zakeus (19,1-10):

Zakeus a jerikói vámszedők főnöke volt. Foglalkozása nem népszerű. A római vámrendszer úgy működött, hogy a különböző vámok – jövedelem utáni, kiviteli és behozatali vámok – begyűjtését bérbe adták annak, aki ezért a legtöbbet ígérte. A vám nagyságát nem határozták meg; a vámszedőtől függött, hogy mennyit tudott kicsikarni az emberektől. A vámost illette mindaz, amivel többet szedett be, mint a fizetendő bér összege. Ez népszerűtlenné tette: az emberek szemében a “vámosok és bűnösök” azonos minősítést jelentett. Ez a magas rangú vámtisztviselő kíváncsi volt Jézusra. Alacsony termete miatt felmászott egy vad fügefára, hogy láthassa. Jézus észrevette és megszólította. A körülállók legnagyobb megdöbbenésére azonban nem szemrehányásokkal illette, hanem házába ment. Beszélgetésükről nem szól az evangélium. De arról igen, hogy Zakeus vagyona felét szétosztotta a szegények között, akiket pedig megkárosított, azokat jóval az előírt mértéken túl kárpótolta.

Jézus nem azt mondta Zakeusnak: változz meg, s akkor elmegyek hozzád. Azt mondta: elmegyek hozzád – és Zakeus ettől megváltozott. A megelőlegezett bizalom, a meg nem érdemelt szeretet változtatta meg.
4, A megtért lator (23,39-43):

Valamennyi evangélium beszámol arról, hogy Jézussal együtt két gonosztevőt is megfeszítettek. Arról azonban csak Lukács evangélista ír, hogy a két lator közt párbeszéd zajlott le, s hogy egyikük, beismerve bűneit, védelmébe vette Jézust. Ez a gonosztevő élete utolsó pillanatában hittel kiáltott fel: “Jézus, emlékezzél meg rólam, amikor eljössz uralmaddal!”
Jézus haláltusája közepette is válaszol: “Bizony mondom neked: ma velem leszel a paradicsomban.” Ez a válasz azt jelzi, hogy Isten irgalma a legreménytelenebb, legkétségbeejtőbb helyzetben is átöleli a feléje forduló embert.
Isten irgalmáról már az Ószövetségben is sokat hallunk. “Ki nem akarod a bűnös halálát, hanem hogy megtérjen és éljen…” “Ha a vétkeket figyelembe veszed Uram, Uram, ki állhat meg előtted? De nálad van a kegyelem!” Ezekiel próféta vagy a zsoltáros idézett mondatai liturgiánkba is belekerültek. De idézhetnénk Jónás könyvét is, amelyben a bűnbánatot tartó városnak kegyelmet ad az Úr. Számos példa mutatja, hogy az Isten-ember kapcsolatot Isten részéről már az Ótestamentumban is a szeretet és az irgalom jellemzi. Ez bomlik ki teljes gazdagságában Jézus élete és tanítása során.

5, Az irgalmas szamaritánus példázata:

A Jeruzsálemből Jerikó felé tartó, rablók által kifosztott és véresre vert ember nem kap segítséget az arra haladó paptól, sem a levitától. Végül arra jön egy szamaritánus; megszánja a félholt embert, bort és olajat tölt a sebeibe, majd elviszi egy fogadóba, sőt pénzt ad, hogy gondját viseljék.

A példabeszéd végére a törvénytudó számára nyilvánvalóvá válik, ki volt az elesett ember felebarátja: “Aki irgalmasságot cselekedett vele” – mondja. Az Úr Jézus pedig levonja a példabeszéd tanulságát: “Menj és tégy hasonlóképpen!”

Bár a felebaráti szeretet törvénye élt az ószövetségi gondolkodásban, a törvénymagyarázók a “felebarát” kifejezést a zsidókra és a mózesi törvényeket megtartó, zsidó vallásúvá lett pogányokra szűkítették le. Jézus példázatában egy lenézett “idegen nemzetbeli”, egy szamaritánus siet a rászoruló segítségére. Az irgalmas szamaritánus példabeszéde a szeretet egyetemességére hív; arra figyelmeztet, hogy minden ember felebarátunk.

Jézus példabeszéde az első keresztény századok atyáinak magyarázataiban és a liturgia szövegeiben új értelmezést is kap. Eszerint a kirabolt, véresre vert ember Ádám, akit a sátán fosztott ki és tett magatehetetlenné. Arra jön a levita és a pap, vagyis az ószövetségi törvény, amely nem tud segíteni a félholtan fekvő emberen. Aztán jön az Irgalmas Szamaritánus, maga Krisztus, aki azért jött, hogy az elesett Ádámot, az embert fölemelje. Az Ige borával “fertőtlenít”, az irgalmas szeretet olajával gyógyít, és elviszi a sebesültet a fogadóba, amely nem más, mint az egyház.

Az egyház tehát olyan hajlék, amelyben az elesett ember az evangéliumi tanítás “fertőtlenítő” ereje és a gyöngéd szeretet olaja révén igazi otthonra találhat.

Lukács evangéliuma, az imádság evangéliuma

Lukács evangéliumát az imádság evangéliumának is mondjuk. Amellett, hogy Jézus imaéletét is ez az evangélium mutatja be legmélyebben, több, az egyházban később közismertté lett imádságot is a lukácsi örömhír lapjain olvashatunk. (Szűz Mária magasztaló éneke; Zakariás hálaéneke; Simeon imája)

1, Szűz Mária magasztaló éneke (1,46-55):

Szűz Mária az Örömhírvételt követően, szíve alatt a születendő gyermekkel, meglátogatja rokonát, Erzsébetet, aki szintén gyermeket vár. Megkapóan szép a két áldott állapotban lévő asszony találkozása. Mária köszöntésére fölujjongott Erzsébet méhében a magzat. Erzsébet Szentlélektől ihletett szavaira pedig Mária válasz helyett imádkozni kezd.

Magasztalja az én lelkem az Urat, és örvendez lelkem az én üdvözítő Istenemben. Mert megtekintette szolgálójának alázatosságát, íme, mostantól boldognak hirdet engem minden nemzedék. Mert nagy dolgot cselekedett velem a Hatalmas, kinek szent az Ő neve, és az ő irgalmassága nemzedékről nemzedékre száll az őt félőkön. Hatalmas dolgot cselekedett az ő karjaival, elszélesztette a szívük szándékában kevélykedőket, levetette a hatalmasokat a fejedelmi székből, és fölmagasztalta az alázatosokat, az éhezőket betöltötte jókkal, és a gazdagokat üresen bocsátá. Oltalmába vette Izraelt, az ő szolgáját, megemlékezvén irgalmasságáról, amint szólott atyáinknak, Ábrahámnak és az ő ivadékának örökre.

Ez a magasztaló ének Mária személyes örömén túl Izraelnek, a választott népnek az ujjongását is kifejezi. Egyúttal mindazok hálaadása lehet, akik kicsinységükben megtapasztalják Isten fölemelő szeretetét.

2, Zakariás hálaéneke (1,68-79):

Mária énekéhez hasonló az a himnusz, amely Keresztelő János édesapjának, Zakariásnak az ajkáról hangzik el a Lukács-evangélium elején.
Zakariás, az öreg pap nem akarta elhinni, hogy neki még fia születhet. Ezért megnémult. Fia, János születése után azonban “megnyílt az ajka és megoldódott a nyelve: szólni kezdett és magasztalta Istent.” Zakariás hálaadó éneke hittel tekint vissza az ószövetségi ígéretekre, és prófétai szavakkal jelzi fia küldetését: “Te pedig, gyermek, a Magasságbeli prófétája leszel…” Ez a gyermek lett Keresztelő János.

3, Simeon imája:

Szintén az evangélium első részében számol be Lukács arról, hogy a 40 napos, gyermek Jézust Mária és József a törvény előírása szerint bemutatta a templomban. Egy öreg pap, Simeon vette karjára a kisded Jézust, és e szavakkal áldotta az Istent:

Most bocsásd el, Uram, a te szolgádat, a te igéd szerint békességben, mert látták szemeim a tőled küldött Üdvözítőt, kit rendeltél minden népek színe elé: világosságul a pogányok megvilágosítására és dicsőségül a te népednek, Izraelnek.

Simeon imája az idős ember nyugodt búcsúzása az élettől. Egyúttal azonban prófétai előrelátása annak, hogy a Messiás küldetése nem csupán a választott néphez, Izraelhez, hanem minden néphez szól.

4, Az imádkozó Jézus:

Lukács evangéliuma nyomán elénk tárul Jézus bensőséges, élő kapcsolata az Atyával és a Szentlélekkel.
Jézusnak nagyon sok teendője van; szinte állandóan körülveszi a segítségre, tanításra váró tömeg. Mégis mindig van ideje arra, hogy imádkozzék, az imában az Atyához forduljon, Vele találkozzon.
Lukács evangélista szerint imádkozott Jézus a keresztsége alkalmával, imádkozott a színeváltozás hegyén, a Getszemáni kertben, imádkozott a kereszten. De nem csupán a nagy pillanatokban, hanem máskor is; gyakran szinte elmenekülve a néptől, vagy az éjszakai pihenést rövidítve meg.
Lukács tehát hangsúlyozottan figyel arra, hogy írásában az imádkozó Jézust állítsa olvasói elé.

 

János evangéliuma
Keresztelő János tanítványai között volt két fiatalember. Ezek az Előhírnök szavára – “nézzétek, az Isten Báránya” – Jézus nyomába eredtek. – ” Mester, hol laksz? ” – kérdezték. A megkérdezett nem a címét mondta meg, nem is az előjegyzési naptárába írta be az érdeklődőket. Ennyit válaszolt csupán: “Jöjjetek, nézzétek meg!” – Elmentek, megnézték és nála maradtak. Az egyik fiatalembert Andrásnak, a másikat Jánosnak hívták. Amikor János az evangéliumát írja, kilencven éves lehet. Ez az élmény azonban úgy él benne, hogy öregemberként is emlékszik: mindez délután négy óra körül történt.

1, A szinoptikus evangéliumok tanúsága szerint a tizenkét apostol egyikét Jánosnak hívták. Testvérével, Jakabbal, valamint Péterrel együtt a Jézushoz egészen közelálló, kiváltságos három tanítvány egyike volt. Apja, Zebedeus, halászemberként kereste kenyerét; két fia is segítette munkájában. Jakab és János édesanyja, Szalóme később maga is a Jézust követő és segítő asszonyok közé tartozott.
A “szeretett tanítvány” – ahogyan saját evangéliumában nevezi magát János – harmadmagával ott volt az Úrszínváltozás hegyén és Jairus otthonában. Jézus keblére hajthatta fejét a búcsúvacsorán. Az apostolok közül egyedül ő merészkedett nagypénteken a Golgotára; a kereszt alatt bízta rá Jézus az édesanyját, Máriát. Lélekszakadva futott a sírhoz húsvét hajnalán, majd a Genezáreti tó partján találkozott a Feltámadottal is.

2, Pünkösd után János tevékenyen részt vállalt az ősegyház életében. Jeruzsálemben és Szamariában hirdette az evangéliumot. Az egyház oszlopának számított. Bátorsága a főtanács tagjait is zavarba hozta. A hagyomány szerint később Efezusban élt és működött egészen haláláig. Nevéhez az evangéliumon kívül három levél is fűződik.
János az egyetlen apostol, akit a hagyomány nem tekint vértanúnak. Az apostolok közül utolsóként, Kr.u. 100 körül halt meg.

3, János evangéliuma a szinoptikusoknál később, az 1. század legvégén íródott. Az írás sok olyan részletet elhagy Jézus életéből, beszédeiből, amelyek megtalálhatók a másik három evangéliumban; ugyanakkor tartalmaz számos új mozzanatot is. Néhány részletes csoda-elbeszélés, hosszabb beszédek és összességében nehezebb, elvontabb fogalmazás jellemzi János evangéliumát.
Írásának célját maga az apostol így fogalmazza meg: “Ezeket azért jegyeztem föl, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, és hogy a hit által életetek legyen benne” (Jn 20,31).

4, A János-evangélium előszóval (prológussal) kezdődik.
Mintha csak a teremtés történetét olvasnánk: “Kezdetben teremtette Isten…” Itt pedig: “Kezdetben volt az Ige… Minden általa lett, és nélküle semmi sem lett, ami lett.”
Most az új teremtés kezdetén vagyunk: “az Ige Istennél volt”, de “testté lett” – vagyis a második isteni személy, a Fiú emberré lett, hogy az Atya szeretetét kinyilatkoztassa és az elesett embert visszavezesse Hozzá.

Képek János evangéliumából

Szent János evangéliuma jó néhány olyan részletet tartalmaz Jézus életéből, amelyekről a szinoptikusok nem számolnak be. Villantsunk most fel néhány ilyen képet, kevésbé ismert történetet a János-evangéliumból!

1, Nikodémus éjszakai látogatása (3,1-21):
Nikodémus zsidó tanácsos volt, gazdag és előkelő ember. Éjnek idején kereste fel Jézust – talán, hogy ne legyen olyan feltűnő, talán, hogy nyugodtabban beszélgethessenek. A Nikodémussal való beszélgetés során hangzik el Jézus ajkán az a mondat, amit az “evangéliumok evangéliumának” szoktak nevezni: “Úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda érte.” Az evangélista nem említi, hogyan fogadta Nikodémus Jézus szavait, azonban tudjuk, hogy később a főtanácsban nyilvánosan is megvédte őt, keresztre feszítését követően pedig Arimateai Józseffel együtt ő temette el Jézust.

2, A vakonszületett meggyógyítása (9,1-38):
Vakgyógyító csodáról a szinoptikus evangéliumokban is olvashatunk. János evangélista leírásában különlegesen érdekes, az, hogy hogyan jut hitre, hogyan vallja meg hitét a meggyógyult ember.
Amikor először kérdezik, ki gyógyította meg, ennyit válaszol: “Az az ember, akit Jézusnak hívnak.” Másodszor azt kérdezik: “Te mit tartasz róla?” Habozás nélkül mondja: “hogy próféta.” A farizeusok vitái és hitetlenkedései közepette érlelődik benne a meggyőződés: “Ha ő nem volna Istentől való, nem tehetett volna semmit.” Amikor kidobják a zsinagógából, Jézus rákérdez: “Hiszel e az Emberfiában?” “Ki az, Uram? Hinni akarok benne” – hangzik a vakonszületett válasza. S amikor rádöbben, hogy Jézus az, hittel borul le előtte. János evangélista az Úr Jézusba vetett hit “lépcsőit” fogalmazza meg a vakonszületett történetében. Jézus: ember, próféta, Istentől való, Emberfia (= Messiás). Ezt a lépcsőt a mai kereszténynek is végig kell járnia.

3, A búcsúvacsora (14,1-17,26):
Az utolsó vacsoráról valamennyi evangélista beszámol. A szinoptikusok az Eukharisztia alapítását helyezik az esemény középpontjába. János nem említi a kenyértörést, beszél viszont arról, hogy Jézus a búcsúvacsorán megmosta tanítványai lábát. “Példát adtam nektek: amint én tettem veletek, ti is úgy tegyetek” – mondta. Vagyis: szeressétek, szolgáljátok egymást!
A lábmosás után Jézus hosszú búcsúbeszéde következik. Ebben az Úr megígéri a tanítványoknak a mennyei hazát és azt, hogy elküldi nekik a Szentlelket. Békességet hagy rájuk, és újra meg újra hangoztatja: “Ez az én parancsom: szeressétek egymást!” A búcsúbeszéd befejezése pedig reményt adó bátorítás: “Bízzatok, én legyőztem a világot!”
Ezután Jézus még önmagáért, tanítványaiért és egyházáért imádkozik, majd elindul a Getszemáni kert irányába.

4, Mária és János (19,25-27):
Szűz Mária kétszer jelenik meg Szent János evangéliumában. Az ő kérésére teszi első csodáját Jézus a kánai menyegzőn. S az evangélium első lapjai után most az utolsók egyikén is találkozunk vele.
A félelem nagy úr: kevesen mertek megállni Urunk keresztje alatt. Ott van Jézus édesanyja, Mária, akinek a fájdalmát nem lehet szavakba önteni. És ott van János is. Jézus látja mindkettőjüket, s utolsó szavaival a szeretett tanítványra bízza édesanyját.
Torokszorító jelenet; a csend beszél, nem a szó. Az evangélista szűkszavú megjegyzése ennyi: “Attól az órától fogva házába fogadta őt a tanítvány.”

János evangéliuma – „Én vagyok…”

Máté evangéliuma Jézusban a megígért Messiást állítja elénk. Szent Márk írásában a “Jézus Krisztus Isten Fia” bemutatás áll előtérben. A Lukács-evangélium ábrázolásában a lehajló és a gyöngéket fölemelő isteni irgalom jellemzi Jézus személyét.
Szent János evangéliuma valamennyi szempontot egyesítve rendkívül gazdag Jézus-képet állít elénk.

1, Amikor Mózesnek az égő csipkebokorban megjelent az Úr, így mutatkozott be: “Én vagyok, aki vagyok.” (Kiv 3,15) Harmadik személyben: “aki van” – Jahve.
Szent János evangéliumában a zsidók egyszer meg akarták kövezni Jézust, mert azt állította magáról: “Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (8,58) – Jézus az “én vagyok” kifejezéssel azt mondta ki, hogy ő Isten egyszülött Fia, akiben az Atya dicsősége mutatkozik meg. A zsidók a Jahve szót tiszteletük jeléül ki sem ejtették; nem csoda hát, ha megbotránkoztak Jézus kijelentésén. János evangélista összegyűjtötte azokat a mondatokat, amelyekben az Úr Jézus az “én vagyok” kifejezést használja. Ezekkel a mondatokkal ismerkedve áll össze számunkra is Szent János evangéliumának Jézus-képe.

2, “Én vagyok az élet kenyere” (6,35):
A csodálatos kenyérszaporítás után a tömeg lelkesen követi Jézust. Abban bíznak, hogy Jézushoz csatlakozva nem lesznek többé kenyérgondjaik. Az Úr azonban a lelki táplálékra irányítja figyelmüket.
Az Ószövetségi Szentírás gyakran mondta az igazságot, a bölcsességet, a tanítást ételnek. A pusztai vándorlás idején Isten valódi étellel, mannával is táplálta népét. Jézus önmagát mondja mennyből alászállott kenyérnek. Aki e kenyérből eszik, örökké élni fog.
Jézus tanítása örök életet adó táplálék, az Eukarisztiában pedig teste és vére valóban az élet kenyere és a lélek itala.

3, “Én vagyok a jó pásztor” (10, 11):
Az Ószövetség egyik legszebb imádságában így fohászkodik a zsoltáros: “Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben…” (Zsolt 23,1)
A pásztor Palesztinában nem tereli a nyáját, hanem – miután igen gyér a legelők minősége – juhai előtt halad és üdítő rétekre vezeti őket. A bárányok tudják, hogy pásztorukat követni: életet jelent.
A béres nem érzi sajátjának a juhokat; veszély esetén otthagyja őket. A jó pásztor életét adja juhaiért. A jó pásztor hasonlatának előzményével Ezekiel próféta jövendölései között találkozunk: “Ezt mondja az Úr, az Isten: nézzétek, magam gondoskodom nyájamról és magam ügyelek rájuk…” Jézus a jó pásztor; ugyanakkor ő az Isten Báránya, aki életét adja a világ életéért és üdvösségéért.
A bárány vére szabadította meg az Ószövetségben a választott népet az egyiptomi fogságból. Jézus az Isten Báránya, akinek a keresztfán kiömlő vére szabadít meg bennünket a bűn rabságából.

4, “Én vagyok az ajtó” (10,9):
A jó pásztor példázatában szerepel ez a mondat is. Hogy megértsük a jelentését, tudnunk kell, hogy abban az időben a pásztor a nyájat estére egy karámszerű helyre terelte egybe. Ennek a karámnak nem volt ajtaja, csak egy nyílás volt a bejárata. Esténként a pásztor a nyílás elé állt, pásztorbotját keresztbe tette, úgy, hogy a juhok egyenként bújtak át alatta. Ilyenkor meg tudta számlálni, akár meg is simogatta őket, s azt is észrevette, ha valamelyiknek baja van. Miután minden juhát benn tudta a karámban, keresztbe feküdt a karám nyílása előtt. Így ő volt a karám élő ajtaja, csak rajta keresztül lehetett ki- vagy bemenni.
Az Úr Jézus kitágítja a jó pásztor képét. Ajtónak mondja magát, mert az ő eljövetelével megnyílik a mennyország ajtaja. Amikor halálában és föltámadásában összetöri a pokol kapuit, egyúttal szabad utat nyit számunkra az Atyához.

5, “Én vagyok a világ világossága” (8,12):
A sátoros ünnep idején a jeruzsálemi templom udvarát hét napon keresztül esténként fényesen kivilágították. A hatalmas kandeláberek fénye a város szinte minden részéből látható volt.
A nyolcadik napon már nem gyújtották meg a fényeket. Jézus ezt az alkalmat használja ki; a kialudt arany kandeláberek alatt önmagát mondja igazi világosságnak. Ez a világosság nem hét napig és nem néhány száz méterre világít csupán. Ezért aki őt követi, soha nem jár sötétségben.

6, “Én vagyok a feltámadás és az élet” (11,25):
Lázár, Jézus barátja halott. Jézus Betániába megy, s ott az elhunyt két testvére, Mária és Márta sírva fogadja. Ekkor hangzik el ez a mondat: “Én vagyok a feltámadás és az élet; aki bennem hisz, még ha meg is halt, élni fog.”
Hogy ezek a szavak nem csupán vigasztalóak, hanem valóban igazak, azt Lázár feltámasztása és mindenekelőtt Jézus feltámadása bizonyítja. A halál életünk valósága marad, de nem a végállomása, mert életünk folytatódik Istennél.

7, “Én vagyok az út, az igazság és az élet” (14,6):
Jézus a búcsúvacsorán arról beszél, hogy elmegy Atyjához és helyet készít övéinek, akikért majd újra eljön. Tamás apostol tanácstalanul kérdez: “Uram, nem tudjuk, hová mégy, hogyan ismerhetnénk az utat?”
Jézus újabb “én vagyok”- kijelentése a válasz: “Én vagyok az út, az igazság és az élet. Senki sem jut az Atyához, csak énáltalam.”
Az embert talán ez a három dolog izgatja leginkább egész életében. Melyik az az út, amelyen járnunk kell? Melyik az az igazság, amit hinnünk kell? Milyen az az élet, amit élnünk kell? – Jézus válasz az élet nagy kérdéseire. Nem utat mutat csupán, hanem maga az út; nem igazságot hirdet csupán, hanem Ő maga az igazság; és Ő az élet, az élet közepe, magja. Mint a kocsikerék agya; ha hiányzik, szétesik az egész.

8, “Én vagyok az igazi szőlőtő.” (18,1):
Az Ószövetségben igen gyakran találkozunk a szőlő hasonlatával. A szőlőtő többnyire magát Izraelt jelképezte. Olyannyira jelképpé vált, hogy pénzérmékre is verték s a templom ajtaján is szőlő-dombormű volt valaha. Izrael népe tehát úgy tekintett magára, mint Isten által ültetett szőlőtőkére. De már a próféták panaszkodtak, hogy ez a szőlőtő elvadult és rossz gyümölcsöt termett.
Isten különös szeretete az, hogy most egy igazi szőlőtövet ad a világnak. Ő plántálja a világba Jézus Krisztust, az igazi szőlőtövet, aki majd új hajtásokat, új vesszőket sarjaszt. A szőlővessző azonban csak úgy tud termést hozni, ha a szőlőtőn marad; így kell a tanítványnak is Jézusban maradnia, hogy jó és bőséges gyümölcsöt teremjen.

Húsvét
Az Úr Jézus feltámadására vonatkozóan az apostoli igehirdetés az Ószövetségből a 16. zsoltárt idézi: “Nem hagyod lelkemet a holtak honában, nem engeded, hogy rothadás érje szentedet. ” Érdekes párhuzamok vonhatók ugyanakkor húsvétunk és a zsidó húsvét között. A zsidók húsvétja a pászka-ünnep. A pászka átvonulást jelent. Ahogy a bárány vére megmentette a zsidókat és megszabadultak az egyiptomiak fogságából, úgy Isten Báránya, Jézus Krisztus vére megszabadít bennünket a bűn rabságából. A Feltámadott a mi pászkánk. “A halálból az életre és a földről az égbe átvitt minket Krisztus Istenünk, kik az ő győzelmét énekeljük” (részlet a feltámadási szertartásból).
A Titkos Vacsora a nagycsütörtök este eseménye. Az Eukarisztia alapítása, a lábmosás, a búcsúbeszéd után Jézus tanítványaival az Olajfák-hegyén lévő Getszemáni kertbe ment. Az apostolok (még a legközelebbiek, Péter, Jakab és János is) elaludtak. Jézus imádságában így könyörgött: “Atyám, ha lehetséges, vedd el tőlem ezt a kelyhet, de ne az én akaratom teljesedjék, hanem a tiéd.”
Júdás árulását és a Mester elfogását követően Jézust a főpap házába vitték. Először Annás, aztán Kaifás főpap hallgatta ki, majd a főtanács elé vezették. Mivel a zsidók nem ítélhettek el senkit a római hatóságok nélkül, a helytartóhoz, Pilátushoz vitték az Urat.
Pilátus a húsvéti szokás szerint elbocsáthatott egy foglyot. A börtönben éppen volt egy gyilkos lázadó, akit Barabásnak hívtak. Mivel Pilátus nem találta bűnösnek a názáreti tanítót, el akarta bocsátani őt, a nép azonban Barabás szabadon bocsátását kérte és Jézus keresztre feszítését követelte. Pilátus “mosta kezeit”, és átadta a népnek Jézust, hogy megfeszítsék.
A keresztjét vivő Jézus a kínzások következtében már nagyon gyönge volt, a katonák ezért egy Simon nevű cirenei embert kényszerítettek, hogy segítsen vinni a keresztet.
A Golgotán két gonosztevő között feszítették keresztre az Urat. Feje fölött a tábla felirata ez volt: a názáreti Jézus a zsidók királya. Jézus utolsó szavaival imádkozott, megbocsátott, édesanyjáról gondoskodott. Nagypénteken délután háromkor nagyon nagy fájdalmak közepette halt meg a keresztfán.
Arimateai József, aki titokban tanítványa volt, bement Pilátushoz és elkérte Jézus testét, majd Nikodémussal együtt saját új sírboltjába helyezte.
Jézus nagypénteken értünk halt meg. Nem a saját bűnei, nem az utókor csodálata, nem a történelmi szükségszerűség miatt. Értünk, emberekért, a mi üdvösségünkért – ahogyan a Hiszekegy imádságában minden liturgiában megvalljuk.
A szenvedés életünk egyik legnagyobb botránya. Nehezen tudjuk megérteni, megmagyarázni. Bizonyára mindenkiben fölmerült már a kérdés: Miért engedi meg a jó Isten?
A szenvedés problémájára – amelyről tudjuk, hogy azt az ember bűne hozta a világba – Jézus nem szavakkal válaszol. Nem megmagyarázza, hanem elvállalja a szenvedést. Valóban nem tudjuk pontosan, világosan, miért van a szenvedés, de azt igen, hogy Jézus Krisztus keresztjével a jó Isten szenvedésünkben is társunkká lett – és ez elég. Szenvedéseinkben mi is az ő munkatársai, megváltó művének részesei vagyunk.
A húsvét örömhíre

Az evangélisták Jézus életét az ő feltámadásának fényében fogalmazták meg. Írásaik nem egyszerűen Jézus-életrajzok; könyvük minden lapján átüt a húsvét öröme.

Amint “négyarcú” az evangélium, úgy a húsvéti híradásokban is vannak eltérések az evangélisták beszámolói között. A lényeg azonban ugyanaz: Krisztus él, feltámadt! És ezt nem csupán az üres sír bizonyítja, hanem elsősorban a húsvét utáni találkozások az Úrral.

Máté evangélista – a kenethozó asszonyok történetét követően – egészen röviden, de annál erőteljesebben írja le a feltámadt Jézus és a tanítványok találkozását (Mt 28, 16-20). Mesteri módon több találkozást sűrít egyetlen, a “minden” szó négyszeres használatával valóban mindent kifejező jelenetbe.
“Minden hatalom nekem adatott” – mondja Jézus. A kifejezésben benne van, hogy Jézus nem egyszerűen ember; ő isteni hatalommal rendelkezik. “Tegyetek tanítványommá minden népet” – hangzik a felszólítás, amelyben a “minden nép” a tanítványok küldetésének egyetemességére utal. “Tanítsátok őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek.” Ez a harmadik “minden” a hithirdetés tartalmára utal; a tanítványoknak a teljes Krisztust, a teljes örömhírt kell – változtatás, rövidítés, könnyítés nélkül – továbbadniuk. “Én veletek vagyok minden nap a világ végezetéig” . Jézus velünk, köztünk marad; személye egyszer s mindenkorra az emberi történelem középpontjává vált.

Máté evangéliumának záró jelenete tehát Krisztust mint Pantokrátort, mint a mindenek Urát állítja elénk.

Szent Márk húsvéti beszámolójának első része ugyanaz, mint Máténál: a kenethozó asszonyok az üres sírnál. Márk igen hitelesen írja le a futásnak eredt asszonyok ijedelmét, akik “félelmükben senkinek sem szóltak a dologról.”

Márk evangéliumában háromszor találkozik a Feltámadott övéivel. Harmadszor a tizenegynek jelenik meg Jézus, és az evangélium hirdetésére küldi őket. Az evangélista egy mondatban azt is jelzi, hogy Jézus fölment a mennybe és Isten jobbján foglalt helyet.

Húsvéti tudósításában egyedül Lukács evangélista számol be az emmauszi tanítványok történetéről. Két szomorú tanítvány ballag húsvét vasárnap este Jeruzsálemből Emmausz felé. A hozzájuk szegődő vándorban nem ismerik fel a feltámadt Jézust. Beszélgetnek; s bár utólag érzik, “lángolt a szívünk útközben, amikor fejtegette az Írásokat”, mégis csak akkor döbbennek rá, ki is az útitársuk, amikor az utolsó vacsoráról ismert módon megtöri a kenyeret előttük. Jézus eltűnik szemük elől, ők azonban visszamennek Jeruzsálembe, hogy a találkozás örömét megosszák társaikkal.

Lukács ebben a történetben is, a Feltámadottnak az apostolokkal való találkozásában is hangsúlyozza: “meg volt írva, hogy a Messiásnak szenvednie kell és harmadnapon halottaiból föl kell támadnia.” Jézus szenvedésében, halálában és feltámadásában tehát az Írások teljesedtek be.

Szent János evangélista írja le a legnagyobb részletességgel a húsvét utáni történéseket.

János Péterrel megy a sírhoz, és önmagáról jegyzi meg elsőként az üres sír mellett: “látta ezt és hitt.” Mária Magdolna kertésznek véli Jézust, míg a Feltámadott a nevén nem szólítja.
Tamás olyannyira el van keseredve, hogy azt hiszi, ugratják, amikor társai azt mondják: láttuk az Urat. Amikor azonban megérinti Jézus sebeit, maga is leborul és felkiált: “Én Uram, én Istenem!” A galileai viszontlátás kapcsán, a Genezáreti-tónál Péter ellensúlyozza nagypénteki tagadását: háromszor vallja meg szeretetét az Úr Jézus iránt.

 

Az Istenszülő

 

Mária, az Úr Jézus édesanyja együtt van az ősegyházban, az első jeruzsálemi keresztény közösségben a tanítványokkal, Jézus üzenetének hordozóival. Az Istenszülő Szűz Máriát egyházunkban különleges tisztelettel övezzük. Képe ott van ikonosztázionjainkon, énekeinkben, himnuszainkban gyakran szerepel, ünnepeket ülünk a tiszteletére s imádságainkban is nemegyszer fordulunk hozzá.
Szűz Máriával először Szent Máté és Szent Lukács evangéliumának gyermekségtörténetében találkozunk. Az Örömhírvételkor “az Úr szolgálóleányaként” mond igent Gábor arkangyal szavaira. Jézus születésekor “szívébe vési” a pásztorok által elmondott eseményeket. Simeontól azt hallja: “a te lelkedet is tőr járja át” – s ezt isteni Fia szenvedésekor meg is éli majd. A 12 éves Jézust “bánkódva keresi”, mígnem a jeruzsálemi templomban rátalál.
Az Úr Jézus nyilvános fellépése után kevesebbet találkozunk az evangéliumokban Máriával. Ott van a kánai menyegzőn, ahol az ő kérésére segít Jézus a bajba jutott vendéglátóknak. Tanító útja közben csak egyszer említik az evangélisták (“anyád és rokonaid keresnek…”), a kereszt alatt viszont újra ott látjuk. Jézus kérésére János apostol veszi őt magához.
Amikor Jézust – éppen beszéde közben – anyja és testvérei keresik, Jézus nem rohan ki azonnal édesanyjához, hanem így szól: ,Ki az én anyám és kik az én testvéreim? “…Aki teljesíti mennyei Atyám akaratát, az mind testvérem, nővérem és anyám.” Szó nincs arról, hogy Jézus ne szeretné igaz gyermeki szívvel édesanyját; de arról igen, hogy a testi rokonságnál is fontosabb a lelki összetartozás. Mária ezen a másik skálán, ezen a másik “rokonsági fokon” is a legközelebb állt az Úr Jézushoz. (A “Jézus testvérei” kifejezéssel kapcsolatosan tudnunk kell, hogy a testvér a Szentírás nyelvén nemcsak az édestestvért jelenti, hanem az unokatestvért, sőt a rokonság egyéb fokait is. Az egyház hagyománya szerint Mária egész életében szűz maradt, tehát Jézusnak nem voltak édestestvérei.)
Mária együtt van az apostolokkal húsvét után is. Egy szív, egy lélek a tanítványok seregével, a közösséggel, amely pünkösd után tanúságot tesz a Feltámadottról. Amikor Pál apostol az evangélium lényegi üzenetét igyekszik megfogalmazni, akkor nem bocsátkozik részletekbe (nem beszél az örömhírvételről és a gyermekségtörténet eseményeiről), de fontosnak tartja megjegyezni: “Amikor elérkezett az idők teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született…” (Gal 4,4)
Az egyház hagyománya színesítette az evangéliumok Mária-képét, de ennek a képnek s az Istenszülő iránti tiszteletünknek a gyökerei az evangélium talajából táplálkoznak.
Mind az egyház imádságai, mind az ikonok arról tanúskodnak, hogy Mária mindig az Úr Jézussal való kapcsolatában áll előttünk A liturgikus himnuszok úgy éneklik meg, hogy a Máriával történt események a megtestesülés, Jézus titkát vetítik elő; az ikonok pedig soha nem ábrázolják Máriát Jézus nélkül.

Az egyház Mária-tiszteletében tehát Mária mindig Jézusra mutat.
A keleti egyház három címmel illeti Máriát. Mindhárom cím hátterében ott van a Szentírás:
1. Mária Theodokhosz, vagyis Istent befogadó. Az evangéliumi háttér az örömhírvétel eseménye, ahol Mária kimondja: “Történjék velem szavaid szerint.” Ezzel szíve alá fogadja Jézust.
2. Mária Theophorosz, vagyis Istent hordozó. Nemcsak akkor, amikor áldott állapotban megy Erzsébethez, hanem akkor is, amikor az ősegyház közösségében a jézusi örömhír továbbadója.
3. Mária Theotokosz, vagyis Istenszülő. Jézusnak, az Istenembernek lett édesanyja, méltán nevezi tehát így a keresztény világ. Liturgiánkban is ez a leggyakrabban hallott megnevezése.

 

Az Apostolok Cselekedetei I. (1-8. fejezet)

Az Apostolok Cselekedetei Szent Lukács írása; evangéliumának szerves folytatása. A Szentlélek evangéliumának is szokás nevezni, mert amíg a Lukács-evangélium Jézus életét tárja elénk, addig az Apostolok Cselekedetei azt mutatja be, hogy a Szentlélek tevékenysége által hogyan terjedt el Jézus Krisztus örömhíre “a föld végső határáig.”

1, Lukács evangéliuma Jézus mennybemenetelével fejeződött be; az Apostolok Cselekedetei – a Teofilnak szóló ajánlás után – Jézus mennybemenetelével kezdődik. Az Úr Jézus feltámadása után több mint tíz alkalommal jelent meg tanítványainak. Ígéretet adott nekik, hogy elküldi a Szentlelket, akinek erejével tanúságot tesznek majd róla. A negyvenedik napon elvált tőlük és a mennybe ment. A tanítványok együtt maradtak Jeruzsálemben; Mária, Jézus anyja is velük volt. Jézus még tanító működése elején 12 apostolt választott. Júdás hűtlen lett meghívásához. Péter kezdeményezésére ezért most az áruló iskarióti Júdás helyére tizenkettediknek Mátyást választották apostollá. Mátyás kezdettől a tanítványi körhöz tartozott, így hitelesen tanúskodhat – mondták – Jézus feltámadásáról.

2, Pünkösd napja a zsidóság számára a Sínai-hegyi törvényhozás ünnepe volt. Az ApCsel 2 tanúsága szerint ezen a napon együtt voltak a tanítványok az utolsó vacsora termében. Ekkor heves szélvész zaja töltötte be a házat, majd szétoszló, tüzes nyelvek lobbantak fel s ereszkedtek le az apostolokra. Valamennyien elteltek Szentlélekkel. Addig mindannyian féltek, bezárkóztak; most az összegyűlt tömegnek hirdetni kezdték Jézus evangéliumát, úgy, hogy az idegen nemzetbéliek is értették szavukat.
Az emberek eleinte nem tudták hova tenni a dolgot. Szent Péter pünkösdi beszéde azonban meggyőzte őket, és aznap mintegy háromezer lélek csatlakozott az apostolokhoz.

3, A jeruzsálemi első keresztény közösséget ősegyháznak nevezzük. Az ősegyház tagjai egy szív, egy lélek voltak: állhatatosan kitartottak az apostolok tanításában, a kenyértörésben (vagyis az Eukharisztia ünneplésében) és az imádságban. A zsidók vezetői rossz néven vették, hogy az apostolok Jézusról prédikálnak. Pétert és Jánost hamarosan őrizetbe is vették. Megtiltották nekik, hogy “arról az emberről” beszéljenek, ők azonban bátran így válaszoltak: “Mi nem hallgathatunk arról, amit láttunk és hallottunk!” Egy másik lefogatásuk alkalmával pedig az újabb tiltásra ezt mondták: “Inkább kell engedelmeskedni Istennek, mint az embereknek!” Jézus követőinek száma egyre növekedett. A főtanács tanácstalan volt. Végül egy köztiszteletben álló törvénytudó, Gamáliel javaslatát fogadták el. “Ne zaklassátok ezeket az embereket – mondta -. Ha ugyanis ez a törekvés emberektől származik, fölbomlik, de ha az Istentől van, nem tudjátok szétoszlatni őket.” Gamáliel bölcs tanácsa azonban csak egy ideig szüntette meg az üldözést.

4, A Krisztus-követők létszámának növekedése új és egyre több feladatot rótt az apostolokra. Ők azonban tudták, hogy elsősorban az imádságnak és az igehirdetésnek kell szentelniük magukat. Ezért kiválasztottak hét jó hírben álló, bölcs és Szentlélekkel telt férfit. Ők lettek a diakónusok, az apostolok segítői. A hét diakónus egyike István volt, aki igen meggyőzően hirdette Jézus evangéliumát. Ezért felizgatták ellene a népet. Hosszú védekező beszédének végén kemény szavakkal illetve, árulónak és gyilkosnak nevezte vádlóit, akik egy emberként rárontottak, a városon kívülre vonszolták és agyonkövezték. Az Egyház első vértanúja halála előtt – jézushoz hasonlóan – megbocsátott gyilkosainak: „Uram, ne ródd fel nekik e bűnt!”

Az Apostolok Cselekedetei II. (9. fejezet) – Szent Pál

1, Amikor István diakónust halálra kövezték, ott volt egy Saul nevű férfi is, aki helyeselte a gyilkosságot. Röviddel ezután mégis ő lett a világ egyik leghíresebb keresztény igehirdetője.

Kr.u. 1-ben, zsidó szülőktől született, Kilikia római provincia fővárosában, Tarzuszban. Apja római polgár volt, és ez azt jelentette, hogy ő is római polgár lett. Amikor zsidó otthonától és barátaitól távol volt, római nevét – a Paulust, Pált – használta. Az ifjú Sault Jeruzsálembe küldték iskolába, ahol a híres Gamáliel rabbinál tanult. A farizeusok pártjához csatlakozott, és buzgón betartotta a zsidó törvényt, minden részletében. Valószínűleg Jeruzsálemben tartózkodott Jézus küldetése és halála idején, de arról nincs tudósításunk, hogy találkozott volna Jézussal.

Saul, amikor meghallotta István beszédét, egy dologban biztos volt: gyűlölte Jézus követőit. Ezek arra biztatják a népet – gondolta –, hogy szegje meg Isten törvényeit. És hogyan lehetne Messiás olyan valaki, akit mint valami bűnözőt megfeszítettek?
Arra a következtetésre jutott, hogy a keresztényeket ki kell irtani, mielőtt még nagyobb befolyást szereznek. Engedélyt kért a főpaptól, hadd kutassa fel és hozza vissza Jeruzsálembe a Damaszkuszba menekült keresztényeket, hogy a bíróság ítélkezhessen felettük.
Már majdnem megtette a 225 kilométeres utat északra, Damaszkuszba, amikor történt valami, ami megváltoztatta az életét. Egy látomást látott: Jézust látta, és hallotta, hogy őt szólítja. Egy szempillantás alatt rádöbbent, hogy amikor a keresztények ellen harcolt, valójában magával Istennel harcolt. Látta, hogy Jézus volt Isten Messiása, és immár nem halott, hanem él (ApCsel 9,1-9). Amikor Damaszkuszba érkezett, nem fogta el a keresztényeket, hanem elkezdett maga is velük együtt istentiszteletekre járni. Mindenki megdöbbenésére nem azért ment a zsinagógákba, hogy elítélje a keresztényeket, hanem hogy újonnan ébredt hitéről beszéljen ott is. Nem sokkal ezután történt, hogy néhány zsidó összeesküdött ellene, hogy megöljék. Csak úgy tudott megmenekülni, hogy egy kosárban leeresztették Damaszkusz városfaláról. A keresztények üldözője most maga lett üldözött (ApCsel 9,19-25).
Három évvel azután, hogy keresztény lett, Saul találkozott Jeruzsálemben Jézus néhány követőjével. Azok féltek tőle, azt gondolták, talán csak színleli a kereszténységet, hogy elfoghassa őket. Barnabás azonban megbarátkozott Saullal, és bemutatta őt néhány apostolnak. Az apostolok megbizonyosodtak róla, hogy Saul megváltozott, és meghívták, hogy ossza meg velük Jeruzsálemben az igehirdetés munkáját. Ellenségei azonban megint az életére törtek, így aztán ismét menekülnie kellett.

 

 

Az első utazás, Kr.u. 46-47:

A szíriai Antiochia ötszázezer lakosával a Római Birodalom harmadik legnagyobb városa volt. Virágzó egyházát röviddel Jézus halála után azok a keresztények alapították, akik az üldöztetések miatt menekültek el Jeruzsálemből. Ők voltak az elsők, akik nagy számban fogadtak be az egyházba nem zsidókat is. Amikor Barnabás Jeruzsálemből megérkezett, hogy megvizsgálja, mi a helyzet, el volt ragadtatva attól, amit látott. Rögtön Tarzuszba ment, hogy magával hozza Sault is. Ezután egy éven át tanították az új keresztényeket Antiochiában (ApCsel 11,19-26). Az egyház azonban szükségét érezte annak, hogy az apostolokat távolabbi területekre is elküldje az örömhírrel. Így ők ketten felkerekedtek, és segítőtársul magukkal vitték Barnabás unokaöccsét, János Márkot. Szeleukiából Ciprusba hajóztak. A szigetet Barnabás – mivel ott született – jól ismerte (ApCsel 13,1-3). Szalamiszban, ahol partot értek, a zsidó zsinagógában tanítottak. Azután a 160 kilométerre fekvő Paphoszba utaztak, a sziget fővárosába. Tanításuk olyan nagy hatással volt Sergius Paulusra, Ciprus helytartójára, hogy ő is megkeresztelkedett, bár egy varázsló, akinek korábban a befolyása alatt állt, ellenezte.
A hittérítők Ciprustól északra vitorláztak, a mai Törökország területére. Pergé mellett értek partot, és északra, Galácia provincia hegyei felé indultak. János Márk ekkor váratlanul elhatározta, hogy otthagyja őket, és visszatér Jeruzsálembe. Okai nem világosak. Talán megijedt a rájuk leselkedő veszélyektől, vagy egyszerűen csak honvágya támadt. A későbbi években azonban értékes vezetőnek bizonyult. Pál, amikor élete végén börtönben ült, leveleiben úgy hivatkozott Márkra, mint barátjára és munkatársára. Valószínűleg ez a Márk volt Márk evangéliumának szerzője (ApCsel 13,13-14; Kol 4,10; 2 Tim 4,11; Fil 1,24).

Pált meghívták prédikálni a zsinagógába, és sok istenfélő áttért a keresztény hitre. Amikor azonban azt mondta a nem-zsidóknak, hogy nem kell betartaniuk a zsidó törvény minden előírását ahhoz, hogy Isten elfogadja őket, a zsidók féltékenyek és mérgesek lettek. Így Pált és Barnabást kiűzték a városból (ApCsel 13,50). Ugyanez történt a következő helyen, Ikóniában is, ezért Pál és Barnabás a 40 kilométerre fekvő Lisztrába menekült (ApCsel 14,2). Amikor Pál meggyógyított egy bénát, a babonás helybeliek annyira elképedtek, hogy azt gondolták, Pál és Barnabás nem más, mint Hermész és Zeusz görög istenek emberi formában. Sok fáradságba került, míg megmagyarázták nekik, hogy ők ama nagy Isten követei, aki a földet teremtette (ApCsel 14,12). Ekkor megjelent néhány antiokhiai és ikóniai zsidó, és folytatták a saját városukban elkezdett áskálódást ellenük. Pált csaknem halálra kövezték, de elég gyorsan felépült ahhoz, hogy továbbmenjenek tanítani egy másik helyre, Derbébe. Pál és Barnabás ezután visszatért Lisztrába, Ikóniába és Antiokhiába, hogy bátorítsa az új keresztényeket, és kinevezze az egyházi vezetőket. Már két éve távol voltak, és több mint kétezer kilométert tettek meg szárazföldön és tengeren, mire visszatértek a szíriai Antiokhiába (ApCsel 14,19 ).

A második utazás, Kr.u. 50-52:

A következő út kétszer ilyen hosszú volt. Három évvel később kezdődött, amikor Pál rájött, hogy ideje visszamennie a Galáciában alapított egyházakhoz. Felkerekedett Antiókhiából, és magával vitte barátját, Szilást is. Meglátogatták Tarzuszt, Pál szülővárosát, amikor útjuk Szírián és Kilikián át vezetett. Úgy találták, hogy Derbében, Lisztrában és a piszídiai Antiokhiában az egyházak virágzanak. Lisztrában találkoztak Pál egy fiatal görög barátjával, Timóteussal, és magukkal vitték útjukra (ApCsel 15,22-41; ApCsel 16,1). Pál nyugatra, a római provincia fővárosába, Efezusba akart menni. A körülmények azonban megakadályozták ebben, így Pál és Szilás Troász felé fordult. Ez a város a régi Trója helyén feküdt, amelynek harcosai Pál kora előtt 1200 évvel, tíz éven át harcoltak a görögökkel. Pál itt álmot látott, amelyben Isten azt mondta neki, hogy keljen át Európába, és ott is tanítson. Pál, Szilás és a hozzájuk csatlakozó Lukács áthajózott a görögországi Neapoliszba. Az Észak-Görögországot átszelő római út, a híres egnatiai út mentén végiglátogatták a görög városokat (ApCsel 16,9-10). Virágzó egyházakat alapítottak Filippiben és Tesszalonikiben. A következő évben a melegszívű Filippi-beli keresztények különösen megszerették Pált. De ellenzőik is akadtak. Rövid börtönpihenőjüknek egy földrengés vetett véget. A város babonás vezetői szabadon bocsátották a keresztény foglyokat. A hittérítők továbbmentek Béreába, de Pálnak ismét ellenségei támadtak, ezúttal tesszaloniki zsidók. Gyorsan menekülnie kellett, így dél felé, Athénnak vette útját, ahol megvárta, míg társai csatlakoznak hozzá (ApCsel 16,19-40; ApCsel 17,1-15). Pál nem szándékozott Athénban időzni és prédikálni, de a bálványok és szentélyek sokasága elszomorította. A piactéren beszélni kezdett a népnek Jézusról, és vitára hívta ki a filozófusokat. Felkérték, hogy fejtse ki nézeteit az Areopágosz dombján ülésező városi tanács előtt. Egyesek zavarba jöttek, mások nevettek, amikor Jézus feltámadásáról beszélt. Voltak azonban, akik hittek neki és megkeresztelkedtek, mielőtt Pál továbbment volna Korinthoszba (ApCsel 17,16-34). Pál tizennyolc hónapig maradt Korinthoszban. Szilás és Timóteus is csatlakozott hozzá. Annak ellenére, hogy a város erkölcsi és társadalmi rendje nagyon romlott volt, az egyház gyorsan növekedett. Az emberek ingatagsága és erkölcstelensége azonban az egyházra is hatott. Később, a korinthoszi egyháznak írott leveleiben Pál nyíltan beszélt a hívők részeg magatartásáról az összejövetelek alatt, és a rossz kapcsolatról az egyház tagjai között. A város sok fontos polgára, köztük a gazdag háztulajdonos Titusz Jusztusz – akinek a házában az egyházközség találkozott – és Erastus, a városi kincstárnok is keresztény lett (ApCsel 18,1-17).  Pál és társai végül Kenkrea kikötőjéből vitorláztak el. Útjuk utolsó szakasza Efezuson, Jeruzsálemen és Caesareán keresztül Antiokhiába mintegy 1600 kilométert tett ki. Az egyház immár nemcsak Palesztinában, Kis-Ázsiában, hanem Görögország jelentősebb városaiban is szilárdan megvetette a lábát (ApCsel 18,18-23).

A harmadik utazás, Kr.u. 52-56:

Pálnak végül sikerült teljesíteni régi vágyát, hogy meglátogassa Efezust. A 250 ezer lakosú város Artemisz (római nevén Diana) templomáról volt híres. A helyi ezüstművesek vagyont gyűjtöttek istennő-szobrocskáikkal, amelyeket az évente megrendezett nagy Artemisz-ünnepre a városba érkező embereknek árultak (ApCsel19,1-20). Pál több mint két évet töltött Efezusban. Egy ideig a zsinagógában tanított, majd Türannosztól bérelt iskolát tanítás és viták céljára. Betegeket gyógyított. Néhányan, akik fekete mágiát űztek, megkeresztelkedtek, beismerték gonosz üzelmeiket, ráolvasó könyveiket elhozták és nyilvánosan elégették.
Az egyház olyan nagyra nőtt és úgy megerősödött, hogy heves ellenszenvet váltott ki a városban. Az ezüstművesek ipara lehanyatlott, mert az emberek már nem hittek Artemiszben. Egy Demetriosz nevű ezüstműves gyűlést hívott össze, mert attól félt, hogy ha Pálnak továbbra is megengedik a tanítást, fel kell hagyniuk az üzlettel (ApCsel 19,23-41). A kézművesek haraggal telve kivonultak az utcára. Hamarosan nagy csődület támadt, és a tömeg, magával hurcolva Pál két társát, Gaiust és Arisztarkhoszt, követte a kézműveseket a színházba. A 25.000 ember befogadására alkalmas színházban két órán át óriási volt a hangzavar, amíg a tömeg ezt kántálta: “Nagy az Efezusiak Artemisze!” Végül a város jegyzője csillapította le őket. Kijelentette, hogy a keresztények semmilyen bűnt nem követtek el, és ha valakinek panasza van Pál ellen, azt törvényes úton, a bíróságnál kell bejelentenie. Figyelmeztette őket, ha nem mennek gyorsan haza, számolniuk kell a veszéllyel, hogy római uraik megbüntetik őket lázadásért. A nép megfogadta a tanácsot és hazament. Az egyház békés növekedése érdekében azonban Pálnak el kellett hagynia a várost. Elindult újra Görögországba. Amikor szakadás következett be a korinthoszi egyházban, Pál egy levéllel elküldte Tituszt, hogy oldja meg a nehézségeket. Most azonban személyesen akart odamenni. Filippin, Tesszalonikén és Béreán keresztül ért oda, és három hónapot töltött Korinthoszban. Miután rendbe hozta a korinthoszi egyház ügyeit, és meghallotta, hogy meggyilkolására újabb zsidó összeesküvést szőnek, Pál a szárazföldön keresztül visszatért Filippibe (ApCsel20,1-6). Innen Troászba hajózott, ahol Görögország és Kis-Ázsia számos egyházából csatlakoztak hozzá barátai. A szegény jeruzsálemi keresztények számára pénzt gyűjtöttek egyházaiktól. Pál így akarta bizonyítani a palesztinai keresztényeknek, hogy a nem-zsidó keresztények törődnek velük, és mindannyian Jézus Krisztus egy és ugyanazon egyházának tagjai. Jeruzsálemből Rómába, Kr.u. 60-61: Pál alig néhány napja volt Jeruzsálemben, máris újra bajba került. Ellenséges zsidó zarándokok, valószínűleg efezusi látogatók, felismerték a templomban. Megvádolták, hogy egy nem-zsidót is behozott a templom belső udvarára, ahol pedig csak zsidók tartózkodhattak. Állításuk hamis volt, de gyorsan zavargást okozott. Pált csak az éppen idejében érkező római katonák mentették meg a haláltól azzal, hogy az Antónia-vár biztonságos termeibe vitték (ApCsel 21,27-39). Pált saját biztonsága érdekében titokban átszállították a tartományi helytartó főhadiszállására, Cezáreába. Két éven át ült börtönben, amíg a helytartó, Félix töprengett, mit tegyen vele. Fesztusz, a Félixet felváltó új helytartó elhatározta, hogy Jeruzsálemben állítja bíróság elé Pált, ahol zsidó vádlói ismertethetik az ügyet. Pál kevés esélyt látott arra, hogy a zsidó hatóságok előtt kivívja igazát, ezért, élve római polgárságával, fellebbezett, hogy Rómában, a császár előtt vizsgálják ki az ügyét (ApCsel 23,16-24,27; ApCsel 25,6-12). Pált egy római centurio, Juliusz őrizetére bízták, aki jól bánt vele, és megengedte, hogy barátai, Lukács és Arisztarkhosz is vele utazzanak.
A római tengeri út majdnem szerencsétlenséggel végződött, a hajó ugyanis a vad szelek szeszélyének kitéve két hét után zátonyra futott Málta szigetén. Hogy könnyebbé tegyék a hajót, a búzarakományt a tengerbe szórták, a 276 utasnak és a személyzetnek pedig partra kellett úsznia (ApCsel 27,1-44). A három hónapos máltai tartózkodás alatt Pál folytatta a tanítást Krisztusról, majd egy másik gabonaszállító hajóval az itáliai Puteoli kikötőjébe érkeztek. Pálnak megengedték, hogy egy hetet ott töltsön a keresztényekkel. A Rómáig hátralévő 240 kilométert a híres úton, a Via Appián tették meg (ApCsel 28,1-15). Pál régóta dédelgetett vágya volt, hogy eljusson Rómába. Most azonban tárgyalásra váró fegyencként érkezett meg. Egy katona őrizte, de megengedték neki, hogy saját szálláson lakjon. Onnan leveleket írhatott egyházainak, vendégeket fogadhatott, és taníthatott mindenkit, aki eljött, hogy meghallgassa. Két évig lakott itt, és itt ér véget Lukács elbeszélése. Nem tudjuk, mi történt ezután. Valószínűleg kihallgatták Néró császár előtt, és ártatlannak nyilvánították. Ezután még további két évet tölthetett utazással, tanítással és az egyházak bátorításával, mielőtt Kr.u. 64-ben, amikor a társadalmi elégedetlenségek idején a keresztényeket zaklatták és üldözték, Rómában mártírhalált halt hitéért.
Az apostolok közül Pálon kívül csak Péterről kapunk igazán plasztikus képet az újszövetségi forrásokból. Őszinte, emberi módon mondott nemet az Üdvözítőnek, amikor az egy napon a tanítványok körében kijelentette, hogy szenvedés lesz a sorsa. Elfogta az őszinte düh, hogy kardjával odavágjon, amikor Mesterének elfogatásától kellett félnie. Még ezen az éjszakán sem hiányzott belőle a ragaszkodás és a hűség. Módját ejtette, hogy bejusson a főpapi hivatali épület belső udvarába. Jézus közelében kellett maradnia, látnia kellett, mi történik. De nyilvánvalóan igen meggondolatlanul, jóval többre vállalkozott, mint amennyi a megpróbáltatás és saját veszedelmének órájában tőle telt. Amikor egy szolgálólány árulkodó galileai tájszólására célzott, “átkozódni és esküdözni kezdett: Nem ismerem azt az embert, akiről beszéltek!” Nem, természeténél és jelleménél fogva Péter nem volt szikla! És mégis éppen ez a tanítvány, ez az ember, “Simeon”, ahogyan születésétől fogva nevezték, vagy “Simon”, ahogyan neve görögösen hangzik az Újszövetségben – ez az, akit Jézus alkalmasnak talált az Egyház legfőbb hivatalára, a “Kéfa”, a “Szikla” feladatára. Ez teszi ezt az apostolt emberileg is oly szeretetre méltóvá és elragadóvá. Életének története páratlan üdvösségtörténeti jelentőségre emelkedett, mert ennek a Simonnak, Krisztus főapostolának a története Kéfásnak – görögül Petrosznak, latinul Petrusnak, magyarul Péternek – a történetévé lett. Simon, egy bizonyos Jona (Johannesz) fia Betszaidából, a Genezáreti tó partján lévő halászfaluból származott. Házasságkötésekor átköltözött Kafarnaumba, anyósa házába, akit – az evangélium szerint – Jézus csodája gyógyított meg (Mk 1,29-31).
Vajon Jézus parancsoló szava volt az, amely rávette Simont és testvérét, Andrást, akik együtt dolgoztak a két Zebedeus fiúval (Lk 5,10), hogy hálóikat otthagyják a Genezáreti-tó partján (Mk 1,16-18)? Vagy azért szánta rá magát Simon Jézus követésére, mert megtapasztalta, milyen siker koronázza Jézus egyetlen szavát, amint az első tanítványok meghívásának története Lukácsnál ezt elbeszéli? Mindkettő, Jézus szava is és tettének hatalma is hozzájárulhatott sorsfordító döntéséhez.

A későbbi hagyomány joggal tekintette gondviselésszerűnek, hogy Simon foglalkozása szerint épp halász volt, amint ez az első testvérpár meghívásának történetéből Lukácsnál kiderül. Ez az elbeszélés teljesen Pétert helyezi a meghívástörténet középpontjába. Tanítvánnyá való meghívásában már ott cseng a későbbi meghívás, az emberhalászok között az első, a mindenkiért felelős emberhalász meghívása, melyben a Föltámadott részesítette: “Ezentúl emberhalász leszel” (Lk 5,10). Péter ugyan nem mutatkozott a legmegbízhatóbbnak Jézus követői között, mégis az Úr három legbizalmasabb embere közé számított.
Jézus maga jelölte meg Simon halászt a “Kéfás” névvel. Az arámul beszélő zsidók előtt azonban ez a szó csak egyszerű megjelölésnek számított, és semmiképpen sem vonatkozott Simon személyes mivoltára. Ezért Jézusnak külön meg kellett magyaráznia a név jelképes értelmét. Neki kellett Simon előtt föltárnia, miért, milyen értelemben nevezte őt sziklának. Abban az egyházépítő ígéretben, amelyet Máté összekapcsolt a Messiás- vallomással, ez meg is történik. Ez az ígéret teljhatalmat és felelősséget foglal magában. Simonnak kell az Egyház fennállása és egysége biztosítékának lennie. Péter apostol üdvösségtörténeti feladata a Szentföldön kezdődött, Jeruzsálemben, a szent városban, isteni Urának és Mesterének szövetséget és Egyházat alapító halála helyén. De megbízatása kivezette a főapostolt a hellénisztikus világba, egészen az akkori világbirodalom fővárosába, minthogy az Egyház már pár év után átlépte a zsidóság határait, és döntő lépéseket tett a népek egyháza és a világegyház felé. Megszületik a vértanúk egyháza. Amikor a hivatalos Róma megérezte, hogy az új vallás veszélyes lehet, mivel az emberek egyenlőségét hirdeti és éli, azonkívül a császárt nem tiszteli istenként, a keresztények arra kényszerültek, hogy összejöveteleiket a katakombák föld alatti sírkamráiban tartsák. Az éjszakai órákban a mécses gyér fényénél Isten pásztora – aki egykor megtagadta az Urat a szolgáló előtt – átadta gyermekeinek a benne izzó erőt. Aztán eljött az a nap, amikor a császár kopói Pétert is elfogták és a mamertinusi börtön sötétjébe vetették. Péter azonban a börtönben is a fény, a szabadság és az élet üzenetét hirdette. Hetek múlva a bíró elé hurcolták Pétert, aki halálra ítélte. Halálra? Nem! Életre, a Mesteréhez való boldog hazatérésre. Úgy tetszett neki, hogy meg kell köszönnie a bírónak ezt az ítéletet. Nem sokkal később korbácsütések csattogtak, és szétroncsolták húsát. Majd fölrángatták, kihurcolták egy dombra, kemény, éles szegélyű keresztre dobták, amely a földön hevert. Már rángatták durva fogásokkal tagjait a négy gerendavég felé, amikor kérő mozdulatot tett az apostol: “Barátaim, tegyétek meg nekem azt a kedvességet, hogy fejjel lefelé feszíttek keresztre!” Különös kérés! De miért ne? Ez egyszer valami más, új lesz! Legyen meg az akarata. Úgy szögezték a keresztre, ahogy kívánta, mert alázatosságában nem tartotta magát méltónak ugyanarra a halálra, mint amelyet a Mester viselt el.
Órákon át tartott a szenvedés. Akkor jöttek a hóhérok és doronggal összezúzták a megfeszített lábszárait, amint a római büntető törvény előírta. Simon, Jónás fia meghalt, Péter azonban nem halt meg. Utódjában, Linusban Krisztus helyettese ismét ott állt a katakombákban, és hirdette Urának boldogító üzenetét.

 

Levelek

Az “apostoli levelek” gyűjteménye 21 levélből áll. A levelek nagy része Pál apostol írása, de Jakab, Péter, János és Júdás Tádé levele is megtalálható a gyűjteményben, s akad köztük olyan is, amelynek szerzőjét nem ismerjük. A nemzetek apostola sok helyütt alapított keresztény közösséget. Ezeknek az egyházközségeknek az életét igyekezett a későbbiekben is nyomon követni. Ismételten meglátogatta a híveket; ha pedig személyesen nem mehetett, levélben adott tanácsokat, írta meg tanítását. Pál apostol levelei az Újszövetségi Szentírás legkorábbi írásai. Ezek nagy részéről tudjuk, hogy mikor, kiknek, milyen körülmények között írta őket az apostol. A körülmények ismerete lényeges, mert a tartalom megértéséhez is hozzásegít bennünket.

Az Újszövetségi Szentírásban a páli levelek mellett egy másik, hét levélből álló gyűjtemény is található, az úgynevezett “katolikus levelek” gyűjteménye. A “katholikosz” szó egyetemest jelent. Ezek a levelek azért kapták a “katolikus” jelzőt, mert nem egy-egy megnevezett közösséghez, hanem az egyetemes, vagyis az egész egyház számára íródtak.

 

A páli levelek

Róma egyházát nem Pál alapította, ők Pétertől tanulták a hitet. Hispánia felé átutazóban azonban Pál meg akarta látogatni a római gyülekezetet; a Rómaiakhoz írt levél (Róm) célja ennek a látogatásnak az előkészítése. A levél legfőbb mondandója az, hogy a bűn miatt elesett ember nem az ószövetségi törvény, hanem a Jézus Krisztusba vetett hit által válik igazzá. A hit példájaként a Római levél elsősorban Ábrahámra hivatkozik. A megigazulás nem az ember érdeme, hanem Isten ajándéka Jézus Krisztusban: “Nem azon múlik, aki erőlködik vagy aki törtet, hanem az irgalmas Istenen” (Róm 9,16). A Római levélben fejti ki Pál apostol a Krisztus – Ádám párhuzamot is. Ádámban egy fa (a bűnbeesés fája, a tiltott fa) által mindnyájan meghaltunk; Krisztusban (aki az új Ádám) egy másik fa (a keresztfa) által mindnyájan életre keltünk. (A Keresztrefeszítés ikonján Krisztus keresztjének tövébe az ikonfestő odafesti Ádám koponyáját. Az ikonfestészet jelképes nyelvén ez a szimbólum jelzi a Krisztus – Ádám párhuzamot.) Keresztelési szertartásunkban a Római levél 6. fejezetének részletét olvassuk fel. Ez a szakasz arról szól, hogy a keresztség nem más, mint személyes húsvét: amikor a keresztelendő elmerül a keresztvízben, eltemetkezik; a vízből kilépve pedig Krisztussal új életre támad.

A Korintusiakhoz írt levelek: “Az egyház Krisztus teste” – írja Pál. Nem csupán egy intézmény, hanem maga a tovább élő Krisztus. E test tagjai a hívek; s ahogy a test különböző tagjai különböző feladatokat látnak el, úgy egészítik ki egymást a testvérek, és alkotnak egy testet Krisztusban. A szeretet himnusza, amely nagyszerű költemény is, ebben a levélben található (1Kor 13). A halottak föltámadása szintén hangsúlyos témája a Korintusi levélnek. A minta a feltámadt Krisztus, akiben minden halott életre kel. A húsvét hitének bizonyosságával írja az apostol: ” Ha Krisztus nem támadt föl, nincs értelme a mi tanításunknak, s nincs értelme a ti hiteteknek sem” (1Kor 15,14). Az Újszövetségben négy helyen: a szinoptikus evangéliumokban és Szent Pál Korintusi levelében találjuk meg az Eukharisztia alapításának leírását. Az apostol az utolsó vacsora ünneplésével kapcsolatos intézkedéseibe szövi bele “az elárultatás éjszakájának” eseményét. Korintusba több levelet is írt Pál apostol; ezek közül kettő maradt fenn az újszövetségi kánon gyűjteményében. Szent Pál számára a korintusi hívek jelentették a kedves, de engedetlen gyermeket, aki miatt oly sokat aggódott és szenvedett. Miután elhagyta a közösséget, széthúzás, pártoskodás támadt köztük, és erkölcsi magatartásuk körül is gondok adódtak. Ezért “könnyek között” ír nekik, de a Korintusiakhoz írt levelek (1-2Kor) a feddés mellett nagyszerű tanítást is tartalmaznak.

Galácia Kisázsia része volt. A Galatákhoz írt levél nem egy város keresztényeihez, hanem Galácia több egyházához szól. Ezekben az egyházakban zavart okoztak azok a keresztények, akik azt hirdették, hogy a mózesi törvények megtartása nélkül nem lehet üdvözülni. Velük szemben fogalmazza meg Pál apostol, hogy Jézus éppen a törvény igája alól szabadított meg bennünket. Általa fogadott fiai lettünk az Atyának. Örömmel fogadjuk hát szívünkbe a felszabadító jó hírt:” Testvérek! Meghívásotok szabadságra szól! ” (Gal 5,13). A kereszteléskor, valamint a “Szent Isten, szent Erős…” helyett legnagyobb ünnepeinken keresztségi himnuszt éneklünk. Ez a himnusz a Gal 3,27 igazságát énekli meg: “Akik Krisztusban keresztelkedtetek, Krisztusba öltözködtetek.”

Az Újszövetség kánonjában a hosszabb levelek állnak a páli gyűjtemény elején. Hasonlóan lényeges azonban a soron következő, rövidebb írások tartalma is. Efezus élénk forgalmú, mintegy kétszázezer lakosú, gazdag kereskedőváros volt. Pál apostol 3 évet töltött itt, de később is kapcsolatban maradt az efezusi keresztényekkel. Az Efezusiakhoz írt levél Pál első római fogsága idején íródhatott. A levél egyik legfontosabb mondanivalója az apostol házasságról szóló tanítása. – Már az Ószövetség prófétái szerelemhez, jegyességhez, házassághoz hasonlították Isten ember iránti szeretetét. Pál apostol ezt a gondolatot viszi tovább, amikor azt mondja: a keresztény házasság mintája Krisztusnak az egyház iránti szeretete. Úgy szeresse a férfi a feleségét, ahogyan Krisztus az egyházat: teljes önátadással, az életét is feláldozva érte. A feleség pedig ragaszkodjék férjéhez, ahogyan az egyház Krisztushoz; amint ugyanis az egyház nem lenne egyház Krisztus nélkül, a feleség sem lenne feleség férje nélkül. Krisztus és az egyház kapcsolata legyen tehát a házasság példaképe. Az apostol így foglalja össze mondandóját: “A házasság nagy titok, én Krisztusra és az egyházra vonatkoztatom.” Pál apostol írásából is látjuk, hogy a keresztény ember számára a házasság szent dolog. Felelősen gondolkodj róla és keresztény felelősséggel készülj rá! Olyan társat válassz majd, akivel a hit köteléke is összeköt; aki hozzád hasonlóan vallja: házasságunk akkor boldog, ha tudjuk, hogy szerelmünket Isten szeretete öleli át.
Filippi volt Európa földjén az első város, ahol Szent Pál az evangéliumot hirdette és egyházat alapított. A Filippiekhez írt levél valamennyi páli irat közül a legközvetlenebb hangvételű, atyai és baráti levél, amely tükrözi az apostol és a filippi közösség közötti nagy szeretetet és bensőséges ragaszkodást. A levél legfontosabb része a 2. fejezet híres Krisztus-himnusza. Jézus kiüresítette, kifosztotta önmagát, amikor Isten létére fölvette emberi természetünket, és engedelmes lett a kereszthalálig. “Ugyanez az érzés legyen bennetek” – írja Pál -; azaz: az Úr Jézus tanítványainak erre az alázatos magatartásra kell törekedniük. Ezt a levelet is fogságból írta az apostol. Az evangélium öröme mégis annyira eltölti, hogy nem győzi elégszer leírni: “Örüljetek az Úrban szüntelenül. Újra csak azt mondom: örüljetek!”

Kolossze – bár ma jelentéktelen török falu – az ókorban Kisázsia fontos városa volt. Pál nem jutott el ide. A kolosszei egyházat az apostol egyik tanítványa alapította. Pál rajta keresztül ismerte azokat a nehézségeket, amelyekre a Kolosszeiekhez írt levél igyekszik megoldást találni. A legfőbb nehézség az volt, hogy egyes tévtanítók miatt veszélyben forgott az evangélium tisztasága. Velük szemben szögezi le az apostol, hogy Jézus a láthatatlan Isten képmása, aki kereszthalálával megváltotta az embert a bűn szolgaságából. Ez azt is jelenti, hogy a Benne hívőknek magatartásukban is meg kell újulniuk: “Vessétek le a régi embert szokásaival együtt, és öltsétek fel az újat!” (Kol 3,1) Az Égei-tenger partján fekvő Tesszalonika (ma: Szaloniki) a Római Birodalom egyik igen jelentős kikötője és kereskedelmi központja volt. Pál apostol két levelet írt az itteni híveknek.

A Tesszalonikiakhoz írt levelek elsősorban arra hívják föl a figyelmet, hogy Krisztus második eljövetele bármikor bekövetkezhet, a keresztény embernek éber szívvel kell tehát élnie; a várakozás azonban nem jelenthet tétlenséget. Egyúttal felvilágosítást kapunk az elhunytak sorsa felől: “Ha Jézus meghalt és föltámadt, akkor Isten vele együtt föltámasztja azokat is, akik Jézusban hunytak el” (1Tessz 4,14).

Az apostol sokat küzdött a különböző tévtanítások ellen. Ez a küzdelem szellemi harc volt, de annál erőteljesebb. – Korunkban is sokféle szekta, sokféle tévtanítás akarja eltéríteni az embereket. Ezek többnyire divatos és vonzó szólamokat hangoztatnak Azonban Jézus Krisztus az egyházra bízta önmagát és tanítását, és gondoskodik arról, hogy az evangélium tisztasága az egyházban megőrződjék. Pál apostol egyik legfőbb tanításaként vésd szívedbe: Jézus Krisztus és az egyház elválaszthatatlanul összetartozik!

Timóteus Szent Pál apostol kedves tanítványa, hűséges kísérője és munkatársa volt. Püspökként az efezusi egyházat vezette, és a hagyomány szerint itt halt vértanúhalált. Pál két levelet intézett hozzá. A Timóteushoz írt levelek személyes hangvételű biztatást tartalmaznak. Az apostol mindenekelőtt az egyházi elöljárók kötelességeire, az evangélium bátor hirdetésére és a példaadó élet fontosságára hívja fel munkatársa figyelmét.

A Tituszhoz írt levél szintén “lelkipásztori levél”, mert a hívek pásztorának, a püspöknek a feladatait foglalja össze. Titusz Antióchiában született és ott lett keresztény. Pál kísérője és munkatársa volt, később Kréta püspöke lett. A levél részletezi Titusz feladatait, s beszél arról, hogyan és mire kell tanítani az időseket, a családokat, a fiatalokat. Hogy a tanítás hiteles legyen, ahhoz pedig elengedhetetlen a személyes példamutatás:” Magad járj elől jó példával mindenben!” (Tit 2, 7)

Pál apostol első római fogsága idején megkeresztelt egy Onezimusz nevű rabszolgát is, aki egy kolosszei kereszténytől, Filemontól szökött meg, s így vetődött Rómába. Filemont valószínűleg szintén Pál vezette a hitre. Az apostol megszerette a szökött rabszolgát, a kor jogrendjét és törvényeit azonban tiszteletben akarta tartani, ezért a Filemonhoz írt levél kíséretében egy munkatársával visszaküldte őt gazdájához. Ugyanakkor a levélben arra kéri Filemont, hogy ne büntesse meg, hanem szabadítsa föl, hiszen a hitben egymás testvérei. A legrövidebb páli irat az apostol nemes gondolkodásáról, meleg szívéről tanúskodik.

A Zsidókhoz írt levél is a páli gyűjteményben szerepel. Bár szerzőjét nem ismerjük, a többi újszövetségi irathoz hasonlóan egyértelműen sugalmazott. szentírási iratként fogadjuk el.
A levél elénk állítja az Ószövetség igazait, az ószövetségi áldozatokat, az Ószövetség papságát. Aztán bizonyítja, hogy az Újszövetség fölülmúlja az Ószövetséget, Krisztus papsága az ószövetségi papságot, az Újszövetség áldozata az ószövetségi áldozatokat. Az Újszövetség főpapja Jézus, az Isten Fia. A Zsidókhoz írt levél számos ószövetségi példát említ. Szinte végigfut a teljes Ótestamentumon: Ábel áldozatára, Noéra, Ábrahámra, Jákobra, Józsefre, Mózesre hosszabban utal, de a bírákat is név szerint említi; a próféták és a névtelen hősök tettei sem maradnak ki a visszatekintésből. Az Ószövetség igazai azonban nem látták a messiási ígéretek teljesülését, mert az most vált valóra Jézus Krisztusban.

A katolikus levelek

A katolikus levelek sorrendjében Jakab levele áll az első helyen. A levélben utalást találunk a betegek kenete szentségének gyakorlatára, figyelmeztetést hallunk a nyelv bűneivel kapcsolatosan, valamint intést kapunk arra, hogy az evangéliumnak ne feledékeny hallgatói, de tevékeny megvalósítói legyünk. A hit ugyanis, ha tettek nem származnak belőle, magában holt dolog. “Aki tudna jót tenni és nem teszi, az vétkezik.”

Szent Péter apostol neve alatt két levél maradt ránk az Újszövetség lapjain. A levelek a jóban való kitartásra buzdítanak. Óvatosnak kell lennünk, hiszen “a sátán ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt, és keresi, kit nyeljen el.” Az éberség is lényeges, mert Krisztus második eljövetele bármikor bekövetkezhet. Az első levél hitünk ismeretének fontosságát is hangsúlyozza: “Legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.”

Szent Péter apostol második levelében szól arról, hogy Krisztus ismerete üdvösségre vezet, és megemlíti, hogy a hit alapja a kinyilatkoztatás. Óva int a tévtanítóktól, és Krisztus második eljövetelére is felhívja a figyelmet.

Az első János-levél 4. fejezete az Isten szeretetétől eltöltött ember vallomása. János apostol szíve csordultig van szeretettel: öreg korára érti meg igazán, hogy “Isten előbb szeretett minket”. És aki ezt a titkot megérti, az viszonozni akar, és maga is a szeretetben akar élni. Hiszen “aki nem szereti testvérét, akit lát, hogyan szerethetné Istent, akit nem lát?” János apostol némely frappáns megfogalmazása szinte az egész evangélium lényegét összesűríti: “Szeretet az Isten: aki szeretetben él, Istenben él, és Isten őbenne.” Szent János második levele egy szeretet-parancsot tartalmaz és egy újabb óvást a tévtanítóktól. Szent János harmadik levele személyes hangvételű. Három személyről tesz benne említést, Gájuszról, Diotrefeszről és Demetriuszról, akik kilétéről nem sokat tudunk.
Az áruló iskarióti Júdáson kívül a tizenkettő között volt egy másik hasonló nevű apostol is, Júdás Tádé. A katolikus levelek között az ő neve alatt is maradt fönn egy írás. A rövid levél lényege: óvás a hamis tanítástól. Úgy tűnik, hogy azokban a keresztény közösségekben, amelyekhez a levél íródott, eretnek nézetek terjedtek el. A levél ezért az apostoli tanítás tisztaságára hívja fel a figyelmet, és kéri a híveket, számolják fel a hamis tanítást.

 

A Jelenések könyve
A Jelenések Könyve az Újtestamentum utolsó és legnehezebben érthető könyve. Arról szól, hogyan látta egyházának jelenét és jövőjét egy keresztény a 2. század elején. Minden mozzanatában jelképes, szimbolikus írás. Az Újszövetségi Szentírás utolsó könyve, amely a jövőbe nyújt betekintést. “Hogyan zárul a világtörténelem? ” – A Jelenések Könyve az üldözések miatt aggódó keresztények szorongó kérdésére válaszol. Az egyház útja az üldöztetéseken keresztül csodálatos beteljesedésig vezet. A Jelenések Könyve nem könnyű olvasmány. Prófétai irat, telis-tele rendkívüli, nehezen érthető képekkel, látomásokkal. Számunkra nem a biblikus szakemberek különböző bonyolult magyarázatai a fontosak, hanem a könyv tartalma és személyre szóló üzenete. A Jelenések Könyve, görög nevén Apokalipszis, az Újszövetségi Szentírás egyetlen prófétai irata. Szerzője egy János nevű keresztény, az apostolok tanítványa, aki valószínűleg a 2. század elején írta művét. A megírás helye ismeretlen; elsősorban Kisázsia (talán Efezus városa vagy az Égei tengeri Patmosz szigete) jöhet szóba. A könyv látomásai az emberiség és benne az egyház történetéről szólnak. A történelem lényege a Jézust követők serege és az Isten-ellenes hatalmak közötti harc. Ez a küzdelem Jézus követőitől átmenetileg sok szenvedést, nemegyszer vértanúságot is követel, a Jelenések Könyve mégis a remény könyve. Isten a történelem Ura, aki maradéktalan boldogságra és vég nélküli örömre hívja meg azokat, akik a nehézségek közepette is kitartanak a jóban.

A Jelenések Könyve első része Kis-Ázsia hét egyházának szóló rövid leveleket tartalmaz. Ezekből megtudhatunk valamit arról, hogyan éltek akkor Jézus követői. Nekik is voltak hibáik és erényeik az 1. század végén, a 2. század elején. A hét levél címzettjei hét város keresztényei. Efezus az ókori világ egyik legnagyobb városa volt. Szmirna helyén ma Izmir török kikötője fekszik. Pergamon (Pergamum) volt János szerint “a Sátán trónusa”. Ez a kifejezés a pergamoni Zeusz-oltárra vonatkozhatott, amelyet az ókori világ hét csodája között tartottak számon. Tiatira az itt készült kelméről, kerámiáról és rézművességéről volt híres. Szárdesz szintén gyapjúszövéséről és festéséről volt híres. Erre utalhat János hivatkozása a szennyes és fehér ruhákra. Filadelfia volt az egyetlen a hét egyház között, amelyben János nem talált kivetnivalót. Laodicea gazdag város volt, bankárait birodalom-szerte ismerték. Egyházát János a város vízellátásához hasonlítja. A vizet a közeli Hierapolisz hőforrásaiból vezetéken szállították, és a városba langyosan érkezett: nem volt elég forró az enyhülésre és gyógyításra, és nem volt elég hideg a felfrissülésre. Így érthető János “se hideg. se meleg” utalása.

A könyv második része az eljövendőkre vonatkozó látomásokat tartalmaz. Ez a rész a mennyei liturgia fönséges jelenetével kezdődik. A hétpecsétes könyvtekercs pecsétjeinek feltörése és a hét harsonaszó látomása az emberiséget érő súlyos csapásokat írja le. A következő látomásokban föllépnek az istenellenes hatalmak, és megsemmisítéssel fenyegetik Isten népét. Mindez hiába: az isteni harag hét csészéje, Babilon pusztulása, a fehér Lovas és serege Isten hatalmát és győzelmét jelképezi.
Az utolsó fejezetek örömteli, boldog képeket tárnak elénk: az új ég és új föld látomását, az isteni fényben ragyogó mennyei Jeruzsálemet, Isten országának végső megvalósulását. A könyv befejezése egy röpima: “Jöjj el, Uram, Jézus!” A fárasztó és szinte félelmetes látomások végén egyszerű, hittel teli szavak ezek, telve bizalommal és reménységgel. A világtörténelem ura Krisztus, mert ő az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, az első és az utolsó, a forrás és a cél.
A Jelenések Könyvét sokan félelemmel és borúlátóan olvassák. Az utolsó látomás bizonyossága és a befejezés nyugodt, magabiztos hangja meggyőz bennünket arról, hogy az Újszövetségi Szentírás utolsó írását sem félelemmel, hanem reményre jogosító és hűségre buzdító írásként, hittel és bizalommal kell olvasnunk. Sokan – főként szektás magyarázók – nem veszik figyelembe, hogy az Apokalipszis olyan műfajú írás, amelynek nem lehet minden sorát pontosan értelmezni. Azokkal szemben, akik sorról sorra magyarázzák, minden mozzanatát tényként értelmezik és ezzel ijesztgetik is az embereket, lényeges hangsúlyoznunk: a Biblia utolsó könyve éppen arra hívja az embert, hogy a történelem viharai közepette is a végső beteljesedés, a mennyei Jeruzsálem igézetében éljen, mert az élet ura, az Alfa és Ómega Krisztus.

A Jelenések Könyve jelképekkel teli látomásai ószövetségi írásokra, leginkább Ezekiel és Dániel próféták könyveire emlékeztetnek. A könyvtekercs látomásánál (Jel 10 – Ez 3) vagy a Góg és Magóg nevek említésénél például (Jel 19, 8 – Ez 38-39) ez az összefüggés egészen nyilvánvaló. A Jel 13 tengeri vadállata Dániel könyve négy vadállatának jellemző vonásait foglalja össze. Az isteni dicsőség látomása leginkább Izajás elragadtatására, meghívásának történetére emlékeztet (Iz 6). S hogy Isten a Kezdet és a Vég, ezt a gondolatot is Izajás próféta fogalmazta meg az Ószövetségben. Az emberi élet sok-sok nehézség közepette zajlik Sokan a testi-lelki szenvedés egész skáláját élik át életük során. A magány, a meg nem értettség, a szeretetlenség – vagy a betegség, a testi szenvedés egyaránt könnyeket tud csalni a szemünkbe. – A Jelenések Könyvének vigasztaló szavai a szenvedések megszűnését, a végső boldogság bizonyosságát jelentik számunkra: Isten ” letöröl szemükről minden könnyet” (Jel 21,4). “Maga Isten lesz velük…” Az Újszövetségi Szentírás kerete ez a gondolat. Máté evangélista Izajást idézve ezzel “indít” (” Velünk az Isten” – Iz 7,14; Mt 1,23-24), a Jelenések Könyve pedig ezzel zár (Jel 21,3c). A Jelenések Könyve befejező fohásza egy arám kifejezés fordítása. Amint az “Abba” vagy az “amen” szavakat, úgy a “Maranatha” kifejezést is átvették a görög nyelvű közösségek. Ez a kifejezés azonban kétféle módon tagolható. “Maran atha” – azt jelenti: “Urunk eljött, jelen van.” “Marana tha!” – könyörgés: “Jöjj el, Urunk!” A Jelenések Könyve befejezésében a szent szerző az utóbbi tagolás szerint értelmezi a kifejezést, egy záró röpimában könyörögve Krisztus eljöveteléért.

 

Forrás: Szaploncay György: Ószövetségi történetek, Nyírtass, 1996

Dr. Obbágy László: „… az Írások szerint” Nyíregyháza, 2000

Dr. Obbágy László: Velünk az Isten, Nyíregyháza, 2002